4. RÉSZ — Amikor a férjem a farmerem árát is megtagadta, csak annyit mondtam: akkor mindent külön fizetsz — és elsápadt

4. RÉSZ

A kijelzőn ez állt: Olívia.

Sándor azonnal a telefonja után kapott, de Bálint gyorsabb volt. Nem vette el tőle, csak a kezére nézett.

– Vedd fel – mondta.

– Ehhez nincs jogod.

– Ahhoz volt jogod, hogy más nevében kölcsönt készíts elő?

Sándor arca vörös lett. A hívás tovább csörgött, a nappali pedig megtelt azzal a rövid, éles hanggal, amelyet addig csak a telefonján hallottam, amikor valaki fontos kereste.

Végül felvette.

– Igen?

Olívia hangja kiszűrődött a készülékből.

– Sándor, a cég könyvelője mindent megtalált. Azt mondta, ha ma este nem adod át az eredeti meghatalmazást, nem vállalják át a tartozásodat.

Sándor lehunyta a szemét.

– Most nem alkalmas.

– Nekem nagyon is alkalmas. Azt ígérted, hogy a lakás eladása után kifizeted Márk tartozását, és nekem is visszaadod a pénzt. Aztán kiderült, hogy a lakás nem is a tiéd.

Klára a szája elé kapta a kezét. Én pedig Olíviára gondoltam, arra a nőre, akivel Sándor a múlt héten együtt nevetett egy étteremben. Akkor azt hittem, csak a férjem barátja. Most értettem meg, miért figyelte őt olyan különös tekintettel.

– Te is tudtál róla? – kérdeztem.

Olívia meghallotta a hangomat.

– Léna? Istenem… én azt hittem, Sándor tulajdonosa a lakásnak.

– Mit mondott neked?

– Hogy a felesége vagy, és a válás miatt el akarod venni tőle. Hogy csak azért kell a pénz, mert te mindent ráhagysz.

Sándor felkiáltott.

– Olívia, tedd le!

– Nem. Már nem. A céghez elvittem a levelezést, a számlákat és a meghatalmazást. A könyvelő szerint a saját társaságából utalt előleget arra, hogy megvegye a lakást tőled.

– Milyen előleget? – kérdeztem.

Bálint átvette a szót.

– Sándor a saját munkahelyétől vett fel előleget egy olyan ingatlanra, amelyet nem birtokolt. A vevő cég a közvetítői szerződés alapján neki fizetett volna. Ehhez kellett volna a te aláírásod.

Sándor a barna iratot bámulta.

– Nem akartam bántani – mondta halkan.

– Nem? – kérdeztem. – Három éve a lakásomban élsz, a fizetésedet magadra költöd, én pedig engedélyt kérek egy farmerhez.

– Én tartottam el a kapcsolatot.

– Te azt tartottad el, amit mások előtt mutattál róla.

A férfi, aki a közös tulajdonosi megállapodást hozta, lassan összeszedte a papírjait.

– Ezt az ügyletet visszavonom. A hamis tanúzás és a hamis aláírás kérdését a bank külön kezeli.

– Nem akarok börtönt – mondta Sándor.

A hangja először nem parancsoló volt. Nem sértett. Csak félelemmel teli.

– Akkor miért akartál mindent elvenni tőlem? – kérdeztem.

– Mert szégyelltem, hogy kevesebb vagyok nálad.

A válasz annyira egyszerű volt, hogy fájt.

– Te ezt szégyennek nevezted? Én biztonságnak neveztem. A lakást anyámtól örököltem, és azt hittem, az otthonunk lehet. Te viszont eszközt láttál benne.

Sándor a kanapéra rogyott. A telefonja még mindig a kezében volt, Olívia vonala azonban már megszakadt.

– Nem tudom, mit fogok tenni – mondta.

– Először elmondod, hol vannak az irataim.

– A dolgozószobában.

– A meghatalmazásom is?

Nem felelt.

Bálint felállt.

– Ez nem válasz.

Sándor a szekrényre mutatott.

– A felső fiókban. A lakás alapító okirata, a személyi másolata, minden.

A dolgozószoba ajtajánál megálltam. Nem a félelem tartott vissza, hanem az a felismerés, hogy mennyi mindent adtam át neki önként. Nem papírokat. Hanem a saját kétségeimet.

A fiókban megtaláltam az irataimat egy barna irattartóban. Mellette ott volt a farmerről készített fénykép, amelyet a telefonommal küldtem neki, amikor megkérdeztem, tetszik-e. Alatta Sándor kézírása állt egy gyűrött cetlin: „Túl drága.”

A tízezer forintos farmer.

Elraktam a cetlit is.

Amikor visszamentem, Sándor az előszobában állt. A bőröndje a lábánál hevert. Nem pakoltam össze neki; a ruháit ő hajtogatta be, összevissza, gyűrötten.

– Hová mész? – kérdeztem.

– Márkhoz. Talán befogad.

– Talán.

– Léna, kérlek, ne tedd ezt tönkre. Visszaadom a pénzt. Mindent jóváteszek.

– Nem a pénz miatt mész el.

– Hanem?

– Mert többé nem tudsz úgy tenni, mintha én tartoznék neked azzal, hogy eltűrlek.

A szeme megtelt könnyel, de nem léptem közelebb. Évekig én nyugtattam meg, amikor hibázott. Én kértem bocsánatot mások előtt az ő durvaságaiért. Én mondtam magamnak, hogy csak fáradt, csak bizonytalan, csak rossz napja van.

Most már láttam a különbséget a hibázó ember és a számító ember között.

– Visszajössz még? – kérdezte.

– Nem ide.

– Miért nem?

– Mert ez a lakás anyámé volt, mielőtt a tiédnek képzelted. És az enyém marad, amikor te már nem állsz benne.

Bálint a konyhaasztalra tette a nyilatkozatot. Klára is aláírta, hogy tanúként soha nem volt jelen. Olívia elküldte a könyvelőnek átadott iratok másolatát. A banki ügylet még aznap este leállt.

A történet azonban nem ért véget azzal, hogy Sándor elvitte a bőröndjét. Másnap reggel a munkahelye visszakövetelte tőle az előleget. Márk nem fogadta be; Olívia pedig megszakította vele az üzleti kapcsolatot, miután rájött, hogy a férfi nemcsak engem használt, hanem őt is egy hazugságban tartotta.

Sándor néhány nappal később eljött a kulcsaiért. A konyhaasztalon várt rá egyetlen boríték, benne az átadott iratok listájával és azzal az összeggel, amelyet hónapok alatt a közös költségből rám terhelt. Nem követeltem tőle többet, mint amit bizonyítani tudtam.

– Ennyi? – kérdezte.

– Ennyi bizonyítható.

– És a három év?

– Azt egyikünk sem tudja visszafizetni.

A zsebéből elővette a régi lakáskulcsot, és letette az iratlista mellé.

– Anyád biztosan utált volna engem.

– Nem. Ő előbb kérdezett volna.

Sándor lesütötte a szemét.

– Te miért nem kérdeztél hamarabb?

A kérdés nem mentegetőzés volt. Talán először mondott ki valamit, ami valóban róla szólt.

– Mert szerettem volna hinni abban, hogy amit adok, azt te is otthonnak látod.

Nem válaszolt. A kulcs megcsörrent, amikor felvette az asztalról.

Aznap délután elmentem a boltba. Nem a legdrágább farmert választottam, hanem azt, amelyikben kényelmesen tudtam lépni. A próbafülkében a tükör előtt állva láttam a lenőtt hajtöveimet, a fáradt arcomat és azt a nőt, aki hónapok óta kisebbnek próbált látszani, hogy valaki más nagyobbnak érezhesse magát.

A pénztárnál nem kértem engedélyt senkitől.

Este a konyhában elővettem anyám régi receptfüzetét, amelyet a fiók mélyén találtam. A lapok között ott volt egy megsárgult bevásárlócédula. Tej, liszt, alma, varrócérna.

Az alma szót néztem, és eszembe jutott, ahogy Sándor azon az estén elvette a gyümölcsöt a tálból, majd közölte, hogy az én szükségletem az én problémám.

Másnap Klára eljött hozzám. Nem pénzt kért. Csak meg akarta nézni, valóban sikerült-e megállítani az ügyletet.

– Megmaradt a lakás? – kérdezte.

– Igen.

– És te?

A kérdésre nem tudtam rögtön felelni. Aztán a székre akasztott farmerre néztem.

– Én is.

Klára elmosolyodott, majd az asztalra tett egy kis varródobozt. Benne egy apró, sárga gyűszű feküdt.

– Anyámé volt – mondta. – Ha valami elszakad, nem mindig kidobni kell. De van, amit nem megvarrni kell, hanem levenni magadról.

A gyűszűt a tenyeremben tartottam, és arra gondoltam, hogy Sándor nem egy farmer árát tagadta meg tőlem. Azt akarta elhitetni, hogy minden kéréshez engedély kell.

Aztán felpróbáltam az új farmert, és a zsebembe csúsztattam a lakás kulcsát.

– Léna – szólt Klára az ajtóból –, mit kezdesz most a barna irattartóval?

Ránéztem az asztalon fekvő dossziéra.

– Megtanulom elolvasni, mielőtt bárki más aláír helyettem.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью