4. RÉSZ
A kijelzőn ez állt: Olívia.
Sándor azonnal a telefonja után kapott, de Bálint gyorsabb volt. Nem vette el tőle, csak a kezére nézett.
– Vedd fel – mondta.
– Ehhez nincs jogod.
– Ahhoz volt jogod, hogy más nevében kölcsönt készíts elő?
Sándor arca vörös lett. A hívás tovább csörgött, a nappali pedig megtelt azzal a rövid, éles hanggal, amelyet addig csak a telefonján hallottam, amikor valaki fontos kereste.
Végül felvette.
– Igen?
Olívia hangja kiszűrődött a készülékből.
– Sándor, a cég könyvelője mindent megtalált. Azt mondta, ha ma este nem adod át az eredeti meghatalmazást, nem vállalják át a tartozásodat.
Sándor lehunyta a szemét.
– Most nem alkalmas.
– Nekem nagyon is alkalmas. Azt ígérted, hogy a lakás eladása után kifizeted Márk tartozását, és nekem is visszaadod a pénzt. Aztán kiderült, hogy a lakás nem is a tiéd.
Klára a szája elé kapta a kezét. Én pedig Olíviára gondoltam, arra a nőre, akivel Sándor a múlt héten együtt nevetett egy étteremben. Akkor azt hittem, csak a férjem barátja. Most értettem meg, miért figyelte őt olyan különös tekintettel.
– Te is tudtál róla? – kérdeztem.
Olívia meghallotta a hangomat.
– Léna? Istenem… én azt hittem, Sándor tulajdonosa a lakásnak.
– Mit mondott neked?
– Hogy a felesége vagy, és a válás miatt el akarod venni tőle. Hogy csak azért kell a pénz, mert te mindent ráhagysz.
Sándor felkiáltott.
– Olívia, tedd le!
– Nem. Már nem. A céghez elvittem a levelezést, a számlákat és a meghatalmazást. A könyvelő szerint a saját társaságából utalt előleget arra, hogy megvegye a lakást tőled.
– Milyen előleget? – kérdeztem.
Bálint átvette a szót.
– Sándor a saját munkahelyétől vett fel előleget egy olyan ingatlanra, amelyet nem birtokolt. A vevő cég a közvetítői szerződés alapján neki fizetett volna. Ehhez kellett volna a te aláírásod.
Sándor a barna iratot bámulta.
– Nem akartam bántani – mondta halkan.
– Nem? – kérdeztem. – Három éve a lakásomban élsz, a fizetésedet magadra költöd, én pedig engedélyt kérek egy farmerhez.
– Én tartottam el a kapcsolatot.
– Te azt tartottad el, amit mások előtt mutattál róla.
A férfi, aki a közös tulajdonosi megállapodást hozta, lassan összeszedte a papírjait.
– Ezt az ügyletet visszavonom. A hamis tanúzás és a hamis aláírás kérdését a bank külön kezeli.
– Nem akarok börtönt – mondta Sándor.
A hangja először nem parancsoló volt. Nem sértett. Csak félelemmel teli.
– Akkor miért akartál mindent elvenni tőlem? – kérdeztem.
– Mert szégyelltem, hogy kevesebb vagyok nálad.
A válasz annyira egyszerű volt, hogy fájt.
– Te ezt szégyennek nevezted? Én biztonságnak neveztem. A lakást anyámtól örököltem, és azt hittem, az otthonunk lehet. Te viszont eszközt láttál benne.
Sándor a kanapéra rogyott. A telefonja még mindig a kezében volt, Olívia vonala azonban már megszakadt.
– Nem tudom, mit fogok tenni – mondta.
– Először elmondod, hol vannak az irataim.
– A dolgozószobában.
– A meghatalmazásom is?
Nem felelt.
Bálint felállt.
– Ez nem válasz.
Sándor a szekrényre mutatott.
– A felső fiókban. A lakás alapító okirata, a személyi másolata, minden.
A dolgozószoba ajtajánál megálltam. Nem a félelem tartott vissza, hanem az a felismerés, hogy mennyi mindent adtam át neki önként. Nem papírokat. Hanem a saját kétségeimet.
A fiókban megtaláltam az irataimat egy barna irattartóban. Mellette ott volt a farmerről készített fénykép, amelyet a telefonommal küldtem neki, amikor megkérdeztem, tetszik-e. Alatta Sándor kézírása állt egy gyűrött cetlin: „Túl drága.”
A tízezer forintos farmer.
Elraktam a cetlit is.
Amikor visszamentem, Sándor az előszobában állt. A bőröndje a lábánál hevert. Nem pakoltam össze neki; a ruháit ő hajtogatta be, összevissza, gyűrötten.
– Hová mész? – kérdeztem.
– Márkhoz. Talán befogad.
– Talán.
– Léna, kérlek, ne tedd ezt tönkre. Visszaadom a pénzt. Mindent jóváteszek.
– Nem a pénz miatt mész el.
– Hanem?
– Mert többé nem tudsz úgy tenni, mintha én tartoznék neked azzal, hogy eltűrlek.
A szeme megtelt könnyel, de nem léptem közelebb. Évekig én nyugtattam meg, amikor hibázott. Én kértem bocsánatot mások előtt az ő durvaságaiért. Én mondtam magamnak, hogy csak fáradt, csak bizonytalan, csak rossz napja van.
Most már láttam a különbséget a hibázó ember és a számító ember között.
– Visszajössz még? – kérdezte.
– Nem ide.
– Miért nem?
– Mert ez a lakás anyámé volt, mielőtt a tiédnek képzelted. És az enyém marad, amikor te már nem állsz benne.
Bálint a konyhaasztalra tette a nyilatkozatot. Klára is aláírta, hogy tanúként soha nem volt jelen. Olívia elküldte a könyvelőnek átadott iratok másolatát. A banki ügylet még aznap este leállt.
A történet azonban nem ért véget azzal, hogy Sándor elvitte a bőröndjét. Másnap reggel a munkahelye visszakövetelte tőle az előleget. Márk nem fogadta be; Olívia pedig megszakította vele az üzleti kapcsolatot, miután rájött, hogy a férfi nemcsak engem használt, hanem őt is egy hazugságban tartotta.
Sándor néhány nappal később eljött a kulcsaiért. A konyhaasztalon várt rá egyetlen boríték, benne az átadott iratok listájával és azzal az összeggel, amelyet hónapok alatt a közös költségből rám terhelt. Nem követeltem tőle többet, mint amit bizonyítani tudtam.
– Ennyi? – kérdezte.
– Ennyi bizonyítható.
– És a három év?
– Azt egyikünk sem tudja visszafizetni.
A zsebéből elővette a régi lakáskulcsot, és letette az iratlista mellé.
– Anyád biztosan utált volna engem.
– Nem. Ő előbb kérdezett volna.
Sándor lesütötte a szemét.
– Te miért nem kérdeztél hamarabb?
A kérdés nem mentegetőzés volt. Talán először mondott ki valamit, ami valóban róla szólt.
– Mert szerettem volna hinni abban, hogy amit adok, azt te is otthonnak látod.
Nem válaszolt. A kulcs megcsörrent, amikor felvette az asztalról.
Aznap délután elmentem a boltba. Nem a legdrágább farmert választottam, hanem azt, amelyikben kényelmesen tudtam lépni. A próbafülkében a tükör előtt állva láttam a lenőtt hajtöveimet, a fáradt arcomat és azt a nőt, aki hónapok óta kisebbnek próbált látszani, hogy valaki más nagyobbnak érezhesse magát.
A pénztárnál nem kértem engedélyt senkitől.
Este a konyhában elővettem anyám régi receptfüzetét, amelyet a fiók mélyén találtam. A lapok között ott volt egy megsárgult bevásárlócédula. Tej, liszt, alma, varrócérna.
Az alma szót néztem, és eszembe jutott, ahogy Sándor azon az estén elvette a gyümölcsöt a tálból, majd közölte, hogy az én szükségletem az én problémám.
Másnap Klára eljött hozzám. Nem pénzt kért. Csak meg akarta nézni, valóban sikerült-e megállítani az ügyletet.
– Megmaradt a lakás? – kérdezte.
– Igen.
– És te?
A kérdésre nem tudtam rögtön felelni. Aztán a székre akasztott farmerre néztem.
– Én is.
Klára elmosolyodott, majd az asztalra tett egy kis varródobozt. Benne egy apró, sárga gyűszű feküdt.
– Anyámé volt – mondta. – Ha valami elszakad, nem mindig kidobni kell. De van, amit nem megvarrni kell, hanem levenni magadról.
A gyűszűt a tenyeremben tartottam, és arra gondoltam, hogy Sándor nem egy farmer árát tagadta meg tőlem. Azt akarta elhitetni, hogy minden kéréshez engedély kell.
Aztán felpróbáltam az új farmert, és a zsebembe csúsztattam a lakás kulcsát.
– Léna – szólt Klára az ajtóból –, mit kezdesz most a barna irattartóval?
Ránéztem az asztalon fekvő dossziéra.
– Megtanulom elolvasni, mielőtt bárki más aláír helyettem.
Missed the beginning?




