4. RÉSZ
A telefont úgy vettem át Bethtől, mintha túl nehéz tárgy lett volna ahhoz, hogy egyetlen kéz tartsa.
– Halló?
A vonal másik végén női hang remegett.
– Maya Collins?
– Igen.
– A nevem Eleanor Price. Tizenegy éve dolgoztam a Szent Anna Kórház irattárában. Ma este egy régi költöztetés miatt újra átnéztünk néhány dobozt. Találtam valamit az édesanyja aktájában.
Cynthia megmozdult.
– Ne hallgasd meg!
Eleanor ezt természetesen nem hallhatta, de a hangom elárulta, hogy valami nincs rendben.
– Mit talált?
– Egy kézzel írt nyilatkozatot. Az édesanyja írta alá. Két nappal a halála előtt.
Apa arca megfeszült.
– Mit mondott? – kérdeztem.
– Azt, hogy ha vele történik valami, a biztosítási pénzt és a megtakarítását kizárólag ön képzésére szabad felhasználni. Azt is leírta, hogy a férje akkoriban nem tudott a teljes összegről.
Apa nekidőlt a falnak.
– Ez nem lehet – suttogta.
Eleanor folytatta.
– Van még valami. A lap alján két tanú aláírása szerepel. Az egyik az ügyeletes szociális munkásé. A másik… Cynthia Collinsé.
A konyhában megállt a levegő.
Cynthia arcán olyan kifejezés jelent meg, amelyet addig még soha nem láttam rajta. Nem harag volt. Nem fölény. Inkább az a rémület, amikor valaki rájön, hogy a régen elásott tárgyat egy idegen kéz emelte ki a földből.
– Hazugság – mondta. – Én semmilyen papírt nem írtam alá.
Eleanor hallotta a hangját a telefonon keresztül.
– Asszonyom, az aláírása a kórházi beléptetési naplóval is egyezik. Aznap este ön járt az irattárban.
Brandon lassan letette Masont a hordozóba.
– Miért mentél az irattárba?
– Az anyád kért rá! – vágta rá Cynthia. – Én csak segíteni akartam.
– Akkor miért állítottad, hogy nem volt pénz? – kérdeztem.
– Mert a ház veszélyben volt. A jelzálogot ki kellett fizetni.
Apa keserűen felnevetett.
– A kimutatás szerint a ház hitelét soha nem rendezted. A pénz kilencvenhatezer dollárja eltűnt.
Cynthia az asztalra csapott.
– És ki fizette a számlákat, amikor te hónapokig úton voltál? Ki etette ezt a lányt? Ki tartotta össze ezt a családot?
– Te nem a családot tartottad össze – mondtam. – A félelmet.
A mondat után Brandon lehajtotta a fejét.
– Maya, én…
– Ne kérj bocsánatot csak azért, mert most már látod a papírokat.
– Nem csak a papírok miatt. Tudtam, hogy Cynthia kemény veled. Hallottam, amikor bezárt a hátsó szobába. Hallottam, amikor azt mondta apának, hogy te lusta vagy. Csak könnyebb volt úgy tenni, mintha nem hallanám.
Mason sírni kezdett. Brandon felkapta, és ezúttal egyetlen pillantást sem vetett a telefonjára.
– Elmegyek vele – mondta.
Cynthia felé fordult.
– Hová mész?
– A nővéremhez. Ma este.
– A kocsidat én fizettem!
– Akkor add vissza a pénzt Mayának.
Cynthia feléje kapott, de apa közéjük lépett.
– Elég.
Ez volt az első alkalom, hogy apa nem kérte egyikünket sem, hogy nyugodjunk meg.
A kabátzsebéből kivett egy kulcscsomót, és az asztalra tette.
– A ház az én nevemen van. Holnap reggel eladjuk, a fennmaradó összeget pedig az alapba tesszük. A bank már értesített, hogy a kivett pénzekről részletes vizsgálat készül.
Cynthia keserűen rám nézett.
– És te? Elveszed tőlem az otthonomat?
– Nem – feleltem. – Te vetted el tőlem azt a pénzt, amelyből az otthonomat felépíthettem volna.
Eleanor még mindig a vonalban volt.
– Maya, szeretné, hogy elküldjem a nyilatkozat másolatát az ön e-mail-címére?
– Igen. Kérem.
– Akkor legyen egy másik cím. Ezt a kórházi rendszerben található régi címet valaki többször megváltoztatta.
Mindannyian Cynthiára néztünk.
Ő azonban már nem rám figyelt, hanem a konyhapulton fekvő telefonjára. A képernyőn új üzenet jelent meg. A bank küldte.
A még meglévő pénz zárolásáról.
A telefon a padlóra csúszott a kezéből.
Másnap hajnalban Beth elkísért a rendelőbe, hogy a vizsga előtt még egyszer átnézzem a jegyzeteimet. A laptopom nem működött, ezért egy kölcsönkapott gépen tanultam. A képernyő hideg fénye megvilágította a szemem alatti sötét karikákat.
– Nem kell bemenned – mondta Beth. – Halasztást kérhetsz.
– Ha most elhalasztom, Cynthia azt fogja mondani, hogy igaza volt.
– A vizsga nem bizonyíték arra, hogy ki vagy.
– Tudom. De én akarok dönteni róla.
Négy órával később kijöttem a vizsgateremből. Nem tudtam, hány kérdésre válaszoltam jól. A tenyeremben ott volt a sporttáskám pántjának lenyomata, mert egész idő alatt görcsösen szorítottam.
A házhoz visszamentem, de nem azért, hogy visszakönyörögjem magam.
A konyhában Cynthia egyedül ült. Előtte az anyám napraforgós bögréje állt.
Az a bögre, amelyről azt hittem, évekkel ezelőtt eltűnt.
– A garázs felső polcán találtam meg – mondta. – Nem dobtam ki.
– Csak elrejtetted.
– Azt hittem, ha mindent eltüntetek, könnyebb lesz neked.
– Neked lett könnyebb.
Sokáig nézte a bögrét.
– Anyád tudta, hogy félek attól, hogy nem leszek elég. Amikor meghalt, azt hittem, ha mindent kézben tartok, senki sem veszi észre, mennyire elvesztem.
– Ez nem mentség.
– Nem. De ez az igazság.
Nem tudtam neki megbocsátani. Nem azon a napon. Talán soha nem úgy, ahogy ő szerette volna.
De elvettem tőle a bögrét.
Nem a múlt miatt.
Azért, mert anyámé volt.
A banki ügy végül anélkül rendeződött, hogy Cynthia újabb hazugságot tudott volna kitalálni. Az írásos nyilatkozat, a meghatalmazás, az átutalások és a kórházi napló egymás mellé kerültek. A pénz nagy része visszakerült a képzési alapba. A hiányzó összegről Cynthia részletfizetést vállalt, a házat pedig eladták. Brandon a nővéréhez költözött Masonnal, és egy idő után esti munkát vállalt, hogy kifizesse azt, amit Cynthia helyette rendezett.
Apa nem kért tőlem azonnal bocsánatot. Hetekig csak rövid üzeneteket küldött: „Megérkeztél?”, „Ettél?”, „Szükséged van valamire?”
Ezúttal nem ígéretekkel próbált közelebb kerülni. Eladta a kamionját, és eljött velem az első képzési napra.
A bejárat előtt álltunk. A kezében egy kék műanyag mappát tartott, benne anyám nyilatkozatának hiteles másolatával.
– Ezt neked kell őrizned – mondta.
– Eddig is én őriztem mindent.
– Tudom.
– Most már te is?
Apa rám nézett.
– Most már nem akarom többé másokra bízni azt, amit nekem kellett volna megvédenem.
Nem öleltem meg. Még nem.
Csak elvettem a mappát, és a sporttáskám belső zsebébe tettem a napraforgós bögre mellé, gondosan becsomagolva.
Aznap este, amikor a rendelőben megkaptam a vizsgám eredményét, Beth az ajtóban állt egy papírlappal.
– Átmentél – mondta.
– Mennyivel?
– Elég jól ahhoz, hogy ne kelljen senkinek bizonyítanod semmit.
A telefonom ekkor újra megszólalt. Brandon volt az.
– Maya – mondta –, Mason ma először aludta át az éjszakát.
– Ez jó hír.
– És… köszönöm, hogy nem hagytad, hogy ugyanolyanná váljak, mint ő.
A hívás után sokáig néztem a kezemben lévő eredménylapot. A papír tetején ott állt a nevem, alatta pedig egyetlen szó: megfelelt.
A napraforgós bögre peremén apró repedés futott végig, de amikor megtöltöttem kávéval, nem szivárgott át rajta.
Beth rám mosolygott.
– Készen állsz?
A bögre melegét a tenyeremben tartva feleltem:
– Most már én választom meg, kinek segítek.
Missed the beginning?




