4. RÉSZ — Amikor a szüleim pénzt kértek tőlem a baleset után, anyám egyetlen mondatára apám arca elsápadt

4. RÉSZ

…Sergej a mondat végén nem tette le azonnal a telefont. Hallottam, ahogy valaki papírokat mozgat a háttérben.

– Mondd el mindent – kértem.

– A kölcsönt egy bizonyos Barta Imre adta. Az apád régi munkatársa. De nem egyszerű kölcsön volt. Fedezetként egy olyan meghatalmazást kapott, amelyen a te neved szerepel.

A konyhában mindenki engem nézett.

– Én soha nem írtam alá semmit.

– Tudom. Az aláírás hamisnak tűnik. De van egy nagyobb gond. Barta Imre ma délutánra találkozót kért a Kenderes utcai háznál.

Apám arca megkeményedett.

– Nem mész oda.

– Miért?

– Mert veszélyes ember.

Teréz lassan felállt.

– Maga két napja még azt mondta, Barta csak pénzt akar vissza.

– Ne avatkozzon bele!

– Én már beleavatkoztam – felelte a nő. – Felhívtam a közjegyzőt, és értesítettem a földhivatalt is, hogy vita van a tulajdonjog körül.

Apám a szék támlájára támaszkodott. A kezében még mindig ott lógott a rézszínű napraforgós kulcstartó, amelyet anyám reggel levett a nyakából.

– Nem értheti, milyen helyzetben voltam – mondta nekem.

– Akkor mondd el.

Sokáig csak a radiátor koppanását hallottuk.

– Amikor anyád beteg lett, kölcsönt vettem fel. Aztán a kezelések, a számlák, minden összecsúszott. Nagymamád pénze akkor érkezett, amikor már a végrehajtó küszöbén álltunk.

Anyám a szájához kapta a kezét.

– Erről én sem tudtam.

– Tudtad, hogy baj van – mondta apám. – Csak nem tudtad, mekkora.

– És a számítógép? – kérdeztem.

Apám lesütötte a szemét.

– Azt hittem, ha veszek neked egy televíziót, nem fogsz annyira haragudni. Aztán minden évben azt mondtam magamnak, hogy majd jövőre pótoljuk.

– Közben te elköltötted a pénzt.

– Igen.

Ez az egy szó fájt a legjobban. Nem a tagadás, nem a vádaskodás, hanem az, hogy végre nem próbálta másra tolni.

Délután a Kenderes utcában találkoztunk Barta Imrével. Az ég alacsonyan lógott a házak fölött, a rozsdás kapu pedig minden széllökésnél nekicsapódott a kerítésnek.

Barta nagy, kopasz férfi volt, barna bőr aktatáskát szorított a hóna alatt.

– Maga az örökös? – kérdezte tőlem.

– Én vagyok a tulajdonos.

– Ezt majd a papírok eldöntik.

– A papírok már eldöntötték – mondta Varga Júlia, aki velünk jött. – Maga hamis meghatalmazást használt.

Barta apámra nézett.

– Erről nem volt szó.

Apám megfeszült.

– Fogd be.

– Maga azt mondta, a fiú aláírta.

Anyám hátralépett.

– Te ezt mondtad neki?

Barta zavartan az aktatáskájára pillantott.

– Azt mondta, az örökséghez hozzáfér.

– És elhitted? – kérdeztem.

– A meghatalmazás valódi pecséttel készült.

Varga Júlia átvette tőle a papírt, és egy pillanat alatt elsápadt.

– Ez az én pecsétem. De ezt a nyomtatványt soha nem állítottam ki.

Sergej ekkor odalépett hozzám.

– A másolatot elküldtem az okmányirodának. Az aláírást egy régi személyi igazolványodról másolták át.

Apám a fejét a kezébe temette.

– Nem akartam elvenni tőled a házat.

– Akkor mit akartál?

– Időt.

– Nekem is idő kellett volna. Tizenöt évvel ezelőtt.

Barta hirtelen elindult a kapu felé, de Teréz elé állt.

– Maga sehová nem megy azzal a táskával.

A férfi káromkodott, aztán ledobta az aktatáskát a földre. A csat felpattant, és előkerült belőle egy köteg szerződés, valamint egy boríték, amelyen az én nevem állt.

Nem nyúltam hozzá.

Varga Júlia bontotta fel.

A borítékban nagymama levele volt.

„Alexemnek. Ha a szüleid azt mondják, hogy nem vagy elég ügyes, ne hidd el nekik. Én láttam, hogyan javítottad meg a rádiómat, és tudom, hogy a kezedben több van, mint amit ők észrevesznek. A házat azért hagyom rád, hogy legyen hová visszatérned, ha egyszer rájössz, hogy nem kell ugyanazt az életet élned, amit mások választottak helyetted.”

A levél alján egy mondat állt, amelyetől elhomályosult előttem a kert.

„Ne azért tartsd meg, mert én kértem. Tartsd meg csak akkor, ha egyszer már a saját döntésed lesz.”

Anyám sírni kezdett.

– Alex, én sajnálom.

Nem tudtam azonnal válaszolni. A ház falán még ott látszott a gyerekkori krétarajzom halvány vonala. Nagymama soha nem festette le, azt mondta, a falnak is kell emlékeznie.

Apám elővette a zsebéből a kulcscsomót, és felém nyújtotta.

– A ház a tiéd. Én elmegyek.

– Hová?

– A javítóműhelybe. Barta tartozását ledolgozom. A kocsit pedig nem javíttatjuk meg a te pénzedből.

Anyám megtörölte az arcát.

– Mi lesz velünk?

– Ezt ne tőlem kérdezd – mondtam neki. – De a házban maradhattok addig, amíg találtok másik helyet. Nem ingyen, és nem úgy, mintha semmi sem történt volna.

Apám bólintott. Nem könyörgött. Talán először értette meg, hogy a bocsánatkérés nem törli vissza az éveket.

Később Sergejjel a verandán álltunk. A kezében egy egyszerű, fekete számítógépes táska volt.

– Ezt nem ajándéknak hoztam – mondta. – Előleg a munkádra. Hétfőn kezdődik az alapozó tanfolyam.

– És ha nem megy?

– Akkor megtanulod újra.

Kinyitottam a táskát. A billentyűzet halk, egyenletes koppanása betöltötte a nagymama egykori nappaliját.

A falon még mindig ott függött a régi rádió, amelyet annak idején megjavítottam. Mellette a levél feküdt, a végén azzal a reszketeg mondattal, amelyet egész életemben túl későn hallottam meg.

– Alex – szólt Sergej a küszöbről –, nézd meg ezt a hibát.

A képernyőn egyetlen sor várt rám, és a kezem most már nem remegett.

– Ezt a hibát – mondtam – én javítom ki.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью