4. RÉSZ — Hatvanadik születésnapjára virággal érkeztem, aztán meghallottam, mit titkolt rólam húsz éve — a nagymamám arca elsápadt

4. RÉSZ

A levéltáros utolsó mondata után senki sem mozdult.

A telefon még a fülemnél volt.

— Milyen másik gyermek? — kérdeztem.

— Egy lány, aki ugyanazon a napon született, mint önök — felelte a nő. — A dokumentum szerint hármas ikrek voltak.

Júlia két kezét az arca elé szorította.

Beatrix pedig lecsúszott a konyhaszekrény mellé, és a kövezetre rogyott.

— Nem találhatták meg őt — mondta.

Simon rám nézett.

— Van egy húgunk?

Beatrix lehajtotta a fejét.

— Hol van? — kérdeztem.

A kérdés nem Júliának szólt. Beatrixnek.

Rózsa nagymama felelt helyette.

— Egy másik család fogadta örökbe. Beatrix intézte.

— Miért?

— Mert Kenneth azt akarta, hogy mindhárman vele maradjatok. Beatrix félt, hogy ha Júlia visszatér, Kenneth elhagyja őt. Azt mondta, egy gyerek is elég teher, három pedig tönkreteszi az életét.

Beatrix felnézett.

— Nem így volt.

— Akkor hogyan? — Simon hangja remegett. — Miért választottál ki kettőnket, és miért adtad oda őt másnak?

— Kenneth csak titeket akart megtartani.

— És te hagytad?

— Mert ő beteg volt! Mert én ápoltam! Mert azt mondta, ha elviszlek benneteket, mindent elvesz tőlem!

A szavai úgy csattantak a konyhában, mint a fedők, amelyeket valaki idegesen egymásra dobál.

Júlia közelebb lépett hozzá.

— Nem a gyerekeket féltetted. A férjemet féltetted.

Beatrix arca megrándult.

Ekkor kopogtak újra. Ezúttal nem az ajtón, hanem a konyhaablak felől. Egy fiatal nő állt a ház mögötti keskeny ösvényen, kezében barna esernyővel. A szél a kabátja gallérjába kapott.

— Megkérdezhetem, ki ő? — suttogta Simon.

Júlia az ablakhoz ment. Amikor meglátta a nőt, úgy kapaszkodott az asztalba, mintha a teste nem hinné el, amit a szeme lát.

— Anna — mondta.

A fiatal nő belépett a konyhába. A tekintete végigsiklott rajtunk, majd Beatrixon állapodott meg.

— A levéltár felhívott — mondta. — Azt mondták, megtalálták az eredeti iratokat. Azt is mondták, hogy a két fivérem itt lesz.

Simon egy lépéssel közelebb ment hozzá.

— Honnan tudtad, hogy létezünk?

Anna elővette a táskájából a fénykép másolatát. Ugyanaz a kép volt, amelyet mi láttunk, de a hátoldalán három név szerepelt: Márton, Simon és Anna.

— A nevelőanyám halála előtt adta oda — felelte. — Azt mondta, Beatrix látni sem akarja, hogy a harmadik gyerek szóba kerüljön.

Beatrix remegve állt fel.

— Én nem ismertelek.

— De tudtál rólam.

— Nem tudtam, hol vagy.

— Kerestél?

Beatrix nem válaszolt.

Anna bólintott, mintha éppen erre számított volna.

— Akkor én kerestelek titeket. Nem azért, hogy elvegyek bármit. Csak azt akartam tudni, miért voltam az egyetlen, akiről mindenki hallgatott.

A mondat után Júlia odalépett hozzá, és megérintette az arcát. Anna összerezzent, de nem hátrált.

— Kicsim — mondta Júlia.

Anna szemében könny gyűlt.

— Ezt a szót húsz évig vártam.

Én a barna borítékot néztem a kezemben. A levelet, amelyet Júlia reggel küldött el, és amelynek címzésén most már három név szerepelt. Feltéptem a ragasztást, de nem nekem kellett felolvasnom. Simon kivette a papírt.

Júlia azt írta, hogy minden születésnapunkon próbált kapcsolatot teremteni velünk. Kenneth halála után pedig Beatrix személyesen közölte vele, hogy ha még egyszer levelet küld, a fiúkat végleg elveszíti.

A levél végén egyetlen mondat állt:

„Nem kérek tőletek bocsánatot azért, hogy túléltem, csak azért, hogy túl sokáig hittem azoknak, akik azt mondták, várjak.”

Beatrix hirtelen az asztalhoz rohant.

— A levelek az enyémek! Én fizettem értetek, én tartottalak el benneteket!

Simon az útjába állt.

— A pénzedet visszaadjuk.

— Nem erről van szó!

— De pontosan erről beszélsz húsz éve.

Én kinyitottam a telefonomat, és felhívtam a levéltárat. Nem akartam többé a konyhában őrizni ezt a történetet, mintha Beatrix szekrénye és kulcsa dönthetné el, ki tartozik hozzánk.

— Szeretném kérni az összes irat másolatát — mondtam. — És szeretném, ha a három születési bejegyzés egyetlen ügyiratban szerepelne.

Beatrix a falnak támaszkodott.

— Ezzel mindent elrontasz.

— Nem én rontottam el.

Rózsa nagymama az asztalra tette a rozsdás kulcsot.

— A padlásládában van még valami — mondta. — Kenneth utolsó levele. Én találtam meg, de Beatrix soha nem tudta, hogy elrejtettem.

A padlásra vezető lépcső nyikorgott a lábunk alatt. A ládát egy régi takaró és karácsonyi díszek alá rejtették. A kulcs elsőre nem fordult el. Beatrix mögöttünk állt, és minden lélegzetvétele kapkodó volt.

Amikor a zár végül engedett, nem ékszerek vagy pénz voltak benne, hanem három apró, ólomkatonás kulcstartó. Kenneth készítette őket egy műhelyben, amikor még nem tudta, hogy Beatrix mit tett.

Mindegyikre egy név volt vésve.

Márton.

Simon.

Anna.

Anna felvette a sajátját, és sokáig nem szólt.

Beatrix a ládát nézte.

— Kenneth azt akarta, hogy hárman együtt nőjetek fel — mondta Rózsa. — Én pedig segítettem neki elhinni, hogy a lányod már nem akar visszatérni.

— Miért vallott most? — kérdeztem.

A nagymama az ablak felé nézett.

— Mert ma reggel megkaptam Júlia levelét. És rájöttem, hogy ha ma is hallgatok, már nem bűnös leszek, hanem az egész hazugság utolsó őrzője.

Beatrix felvette az egyik kulcstartót, de Anna kivette a kezéből.

— Ez nem a tiéd.

Beatrix ujjai a levegőben maradtak.

A ház elcsendesedett, de nem úgy, mint azokban az években, amikor Beatrix hallgatása büntetés volt. Most mindannyian ugyanazt a valóságot néztük, és senki sem tudta többé visszacsukni a barna dossziét.

Júlia megfogta a kezem.

— Hazajössz velem?

A kérdés egyszerű volt, mégis nehezebbnek éreztem minden vallomásnál.

Simon Annára nézett.

— Mind a négyen elmegyünk?

Anna a három ólomkatonára pillantott.

— Előbb meg akarom nézni, hol nőttetek fel.

A születésnapi ajándékot, amelyet Beatrixnek hoztam, ott hagytam a padláson a láda mellett. Nem bosszúból. Egyszerűen már nem tudtam, kinek szántam: annak a nőnek, aki felnevelt, vagy annak, aki elvette tőlünk az igazságot.

A konyhában a liliomokat összeszedtem a földről. Néhány szár eltört, de Anna egy befőttesüveget megtöltött vízzel, és mindegyiket beletette.

— Anyám — mondta halkan Júliának —, ezeket együtt ültessük el valahol?

Júlia a három kulcstartóra nézett, majd ránk.

— Együtt.

Anna a sajátját a tenyerében tartotta. Az ólomkatona kardja fényesen villant, amikor a délutáni fény ráesett.

Aztán Simon felmutatta a másik kettőt.

— Akkor most már tudjuk, mihez tartozik ez a három kulcs.

Anna elmosolyodott, és a kulcstartókat egy sorba állította a konyhaasztalon.

— Nem kulcsok — mondta. — Nevek.

És először nem egy bezárt ajtót kerestünk hozzájuk, hanem egymást.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью