4. RÉSZ
Az ügyvéd még aznap este megérkezett a klubházba. Nem fekete öltönyt viselt, hanem sötétzöld kabátot, és egy átlátszó irattartót hozott magával, mintha szándékosan utánozni akarná a falamat.
A vevő, Márton Székely, mellette állt. Magas, csendes férfi volt, akinek a kezében egy kulcscsomó feszült.
Vanessa az emelvény mellett várta őket. A haja már nem volt tökéletes, az egyik gyöngyházfényű mandzsettagomb hiányzott.
— Márton, mindent meg tudunk oldani — kezdte.
— Nem — felelte a férfi. — Ezt már megoldotta helyettem az a hajnali látogatás.
Vanessa rám nézett.
— Te hívtad ide?
— Nem. Ilona küldte el neki a hiteles mérési dokumentumokat.
Az ügyvéd kinyitotta az irattartót.
— A vevő a szerződésben zavartalan kilátást és szabályos teraszt kapott volna. Egyik sem teljesül. A terasz átnyúlik a szomszéd telkére, a vízelvezetés pedig az üvegfal alapozása alá vezeti a vizet.
Marty, aki a terem hátsó részében állt, előrelépett.
— Ezért ázott be az egyik alap mellett a föld — mondta. — Nem az üveg hibája. A terasz csöve ide vezeti a vizet.
Vanessa azonnal rávágta:
— A falat te építetted!
— A falad által jóváhagyott terv szerint épült — feleltem. — A vízcsövet viszont nem én fektettem a föld alá.
Az ügyvéd egy fényképet tett az asztalra. A frissen felnyitott föld mellett látszott a régi, repedt cső.
— Ha az alapozás megsüllyed, a kár a vevőre szállna. Ezért a bankja megtagadta a hitelt.
Márton felém fordult.
— Én nem akarok háborút. Csak olyan házat, amelynek a tulajdoni határai valóban ott vannak, ahol a térkép mutatja.
— Akkor mit akar? — kérdeztem.
— Visszakapni az előleget, és azt, hogy az eladó fizesse ki a terasz szabályossá tételét.
Vanessa felszisszent.
— Ez több mint százezer dollár!
— A panorámáért ennyit kértél az árból — mondta Márton. — Csak azt nem mondtad, hogy a panoráma egy másik ember telkének szélén áll.
A csendben hallani lehetett a falon túl működő szivattyút. A cső minden lökésnél tompán remegett a beton alatt.
Vanessa hozzám lépett.
— Ethan, beszéljük meg kettesben.
— Itt mondj el mindent.
— Nem akartam tönkretenni a kerítésedet.
— Hanem?
A szeme a terasz felé siklott.
— Tizenkét éve vettem ezt a házat. A férjem adósságokat hagyott rám, én pedig azt hittem, ha magasabb áron adom el, végre mindent lezárhatok.
— Ezért hamisítottad meg a közösségi szabályzat értelmezését?
— Nem hamisítottam meg.
— Azt írtad, hogy a kerítésem veszélyezteti a környék értékét.
— Mert ezt kellett mondanom. Ha azt írom, hogy a teraszom miattam veszélyben van, senki sem szavazott volna mellettem.
A mondat után nem kellett több bizonyíték. A közösség tagjai egymásra néztek. Három évig engedelmeskedtek neki, mert azt hitték, a szabályokat védi. Közben a saját falának árnyékát próbálta eltakarni.
Az ügyvéd elővett még egy lapot.
— Van egy további követelés. A szerződés szerint az eladó köteles megtéríteni a vevő szakértői költségeit és a meghiúsult kölcsön díjait. Ez jelenleg ötvenezer dollár.
Vanessa arca megfeszült.
— Nincs ennyi pénzem.
— A ház eladásából lett volna.
— Akkor elveszítem a házat is.
Márton halkan megszólalt:
— Ha vállalja a támfal áthelyezését és a cső rendbetételét, újra megvizsgálom az adásvételt. De a panoráma feltétele nélkül.
Vanessa rám meredt.
— Te ezt akarod? Hogy lebontsák a teraszomat?
— Nem én építettem oda.
— Megállíthatnád.
— Hogyan?
— Eladhatnád nekem azt a keskeny földsávot.
Ilona felemelte a kezét.
— Az nem lehetséges. Az a sáv az üvegfal alapozásához tartozó karbantartási terület, és a régi engedély külön rögzíti, hogy nem idegeníthető el.
Vanessa lehunyta a szemét. Egész idő alatt úgy viselkedett, mintha mindenki más mozdulata fölött rendelkezne. Most egy tizennyolc hüvelykes földsáv állította meg.
A közösségi ülésen visszavonták az ellene kiadott kerítésbontási felszólítást. Vanessa lemondott az elnöki posztról, de nem menekülhetett el a következmények elől. A vevő visszakapta az előlegét, majd új feltételekkel maradt érdeklődő. A támfalat és a vízelvezetést Vanessa költségén kellett átépíteni, a szakértői díjakkal együtt.
A számlák összege jóval meghaladta a kilencvenezer-hétszáznegyven dollárt.
Én nem kaptam vissza a pénzemet az üvegfalból. Nem is kértem. Az engedély minden sorát ő hagyta jóvá, és az építmény valóban megfelelt annak, amit követelt.
Egy héttel később a kertemben álltam Martynak és Franknek mutatva az alapozás melletti javítást. A fal teljesen tiszta maradt. A túloldalon munkások bontották a régi támfal első szakaszát.
Vanessa a terasz szélén állt.
— Ethan — szólt át az üvegen.
— Igen?
— A kerítésed még mindig nevetséges.
— Lehet.
— És tényleg nem engeded, hogy megvegyem azt a földcsíkot?
— Nem az enyém egyedül. Az apám aláírása is rajta van.
A kezében tartotta a régi mérőrúdját. A fém hegye végigkarcolta a betont, de ezúttal nem próbált semmit kiemelni.
— Azt hittem, ha a kilátásom megmarad, minden rendbe jön — mondta.
— A kilátás sosem volt a tiéd.
Nem vitatkozott. A túloldalon egy munkás leemelte a terasz első kőlapját, és alóla előbukkant a fal mellett futó régi cső.
Frank halkan felnevetett.
— Nézd csak, Ethan. A millió dolláros panoráma alatt végig szivárgott a víz.
Marty a kezében tartotta a régi, karcos sárgaréz jelzőt, amelyet Ilona adott vissza.
— Hová tegyük? — kérdezte.
A fal tövéhez sétáltam, és az újonnan kijelölt határvonal mellé nyomtam a földbe. Nem dísz volt. Nem emlék. Ez mutatta meg, hol ér véget az egyik történet, és hol kezdődik a másik.
Vanessa még egyszer rám nézett az üvegen át.
— Legalább most már tényleg átlátunk egymáson.
— Ezt kérted — feleltem.
A munkások tovább bontották a terasz alatt rejtőző falat, a réz jelzősapka pedig pontosan a helyén csillogott, ahol az apám harmincegy évvel korábban hagyta.
Missed the beginning?




