4. RÉSZ
…Herminio szavai után nem a félelem volt az első érzés, amely végigfutott rajtam, hanem a düh hideg, tiszta széle.
A birtokom nem volt nagy. Hatvanhárom hektár száraz föld, egy kút, egy műhely és egy diófa, amelyet mindenki halottnak hitt rajtam kívül. De minden számlája mögött ott állt a nevem, minden javított kerítésben ott volt a kezem, és a szivattyút nem egy könyvelői sor, hanem az éjszakai műszakok ára fizette ki.
– Nem megyünk vissza – mondtam.
Náyeli rám nézett.
– Hová?
– A közjegyzőhöz. A birtok előttünk is ott lesz. A hazugság viszont minden percben erősebbnek látszik, amíg csak egymás között beszélünk róla.
Elena a táskájába tette az eredeti függeléket. Máté a fekete könyvet szorította, mintha azzal együtt a saját életét is vinné.
Ramiro az irodai folyosón ért utol minket.
– Várjatok – mondta.
Herminio felől még hallatszott az üvegcserepek ropogása.
– Mit akarsz? – kérdezte Szolédád.
Ramiro elővette a kulcscsomóját, és egy apró, rézszínű kulcsot választott le róla.
– Az apám páncélszekrényének kulcsa.
Náyeli nem nyúlt érte.
– Miért adnád oda?
– Mert az eredeti irat mellett van egy másik dolog is. Az anyátok levele.
A levegő megállt közöttünk.
– Anyánk meghalt, mielőtt megtanultunk volna vele felnőttként beszélni – mondta Náyeli.
– A levelet nektek írta. Apám soha nem adta oda.
– Honnan tudod? – kérdeztem.
Ramiro a padlót nézte.
– Én találtam meg, amikor tizenkilenc éves voltam. Elolvastam. Aztán visszatettem. Akkor még azt hittem, ha hallgatok, megmarad a család.
Szolédád elvette a kulcsot.
– És most miért nem akarod, hogy megmaradjon?
– Mert már nem családot tart össze. Csak egy férfit, aki mindenkitől elveszi, amitől fél.
A közjegyző irodája a város szélén állt, egy pékség fölött. Délelőtt tíz óra volt, a lépcsőházban fahéj és forró olaj szaga keveredett. Tania már ott várt, egyik kezében egy iratköteggel, a másikban a telefonjával.
– A bankot értesítettem, hogy vitatjuk a tartozást – mondta. – De szükségünk van valamire, ami nem csak egy régi papír.
– Mire? – kérdeztem.
– Arra, hogy Herminio saját maga mondja ki, kinek a pénzéből működtette az üzemet.
– Azt nem fogja.
– De már kimondta – felelte Tania. – Máté leírta a könyvben, hogy melyik napon és kinek parancsolt.
Máté arca megfeszült.
– A saját kézírásomat is felismeri.
– Éppen ezért kell elmondanod – mondta Tania. – Nem tanúként egy hideg teremben. A tulajdonosi ülésen, mindenki előtt.
Délben visszamentünk a húsüzem nagy étkezőjébe. Herminio oda hívta össze a családtagokat és a két üzleti partnert, akiknek a lányokat szánta. A hosszú asztalon fehér abrosz feküdt, közepén egy repedt üvegtálban szárított paprika.
Herminio az asztalfőn ült.
– Ezt az ülést nem ismerem el – mondta Náyeli.
– Akkor miért jöttél el? – kérdezte.
– Mert ez az üzem apánk után a miénk.
A férfi elnevette magát.
– Két megsértett lány, egy elbocsátott könyvelő és egy hegesztő nem vesz át egy egész vállalkozást.
– Nem átveszünk valamit – mondta Szolédád. – Visszavesszük, amit elvettél.
Elena kiterítette az eredeti függeléket. A papír sarka finoman remegett a huzatban, de a tintája élesen látszott.
– Ezt a dokumentumot én hitelesítettem – mondta. – Herminio jelen volt, amikor az alapító aláírta.
Az egyik üzleti partner előrehajolt.
– Herminio, ez valóban az ő részesedésük?
– Egy régi, használhatatlan melléklet – vágta rá. – Az apjuk később visszavonta.
Tania letett elé egy újabb lapot.
– Akkor miért utaltál hat éven át havi összeget egy külön számlára, amelynek kedvezményezettje Náyeli és Szolédád volt? Miért vezetted ezt „ideiglenes tulajdonosi kifizetés” néven?
Herminio arca megfeszült.
– Könyvelési előleg.
Máté felállt.
– Nem. Azért utaltad, hogy a könyvekben úgy tűnjön, mintha a részesedésük után fizetnél. Közben minden hónapban visszautaltad a pénzt a saját tartozásaid számlájára.
– Te hálátlan féreg! – kiáltotta Herminio.
– Én írtam be a tételeket – felelte Máté. – A parancsodat követtem. De a dátumok és az összegek megmaradtak.
Herminio ekkor felállt, és Náyelihez fordult.
– Tudjátok, mi történt volna, ha apátok halála után azonnal kiderül minden? Az üzemet elárverezték volna. A munkások utcára kerültek volna. Én tartottam életben ezt a helyet.
– A mi pénzünkből – mondta Szolédád.
– A ti nevetek nélkül soha nem kaptam volna hitelt!
A mondat után mindenki mozdulatlan maradt.
Tania lassan elővett egy tollat.
– Köszönöm – mondta. – Pontosan ezt kellett hallanunk.
Herminio rájött, hogy mit tett, és a szája széle megrándult.
– Ezt kiforgatod.
– Nem kell kiforgatni – válaszolta Elena. – Magad fordítottad ki az egész történetet.
A két üzleti partner egymásra nézett. Az idősebbik levette a pecsétgyűrűjét, és az asztalra tette.
– Én ilyen feltételekkel nem kötök házassági vagy üzleti megállapodást – mondta. – A részesedést jogos tulajdonosoktól veszem, ha egyáltalán veszem.
A másik partner is hátralépett.
Herminio nekirontott a dokumentumnak, de ezúttal Ramiro állta el az útját.
– Ne nyúlj hozzá, apa.
Herminio ránézett.
– Te is ellenem fordulsz?
– Nem. Először életemben nem ellened vagyok, hanem valami mellett.
Ramiro a kulcsot Náyeli elé tette.
– Nyisd ki a páncélszekrényt.
Herminio arca megkeményedett.
– Nem kapsz semmit.
– Nem tőled kapjuk – mondta Szolédád. – Apánktól.
A páncélszekrény a hátsó irodában állt, egy festmény mögött. A rézkulcs nehezen fordult el. Odabent nem pénz volt, hanem iratok, bélyegzők, régi adásvételi szerződések és egy rózsaszín szalaggal átkötött levél.
Náyeli a kezébe vette. A borítékon két név állt.
A sajátjuk.
Nem olvasta fel azonnal. Leült a fémszékre, és olyan óvatosan bontotta fel, mintha a papír túlélte volna helyettük az egész családot.
„Kislányaim – állt az első sorban. – Ha valaha azt mondják nektek, hogy az életetek ára a család fennmaradása, ne higgyetek nekik. Egy család nem attól marad egyben, hogy valaki mindig engedelmeskedik.”
Szolédád a szája elé kapta a kezét.
Náyeli nem sírt. Csak tovább olvasott.
„A földet és az üzemet azért hagyjátok magatokra, hogy legyen hová visszatérnetek. De ha egyszer úgy érzitek, hogy a név, amelyet örököltetek, börtönné vált, adjátok el, bontsátok le, vagy hagyjátok ott. Semmi sem fontosabb nálatok.”
Herminio az ajtóban állt. A férfi, aki évtizedeken át mindenkit az apjuk nevével kényszerített engedelmességre, most a nővérek kezében látta ugyanennek a névnek az utolsó védelmét.
– Ezt nem így értette – mondta rekedten.
Náyeli felnézett.
– Te honnan tudnád, hogyan értette?
Herminio vállai lejjebb ereszkedtek.
– Azt hittem, ha én döntök helyettetek, megóvlak benneteket attól, amit anyátok átélt. Apátok gyenge volt. A hitelezők körbevették. Én vettem fel a kölcsönöket.
– És közben ugyanazzá váltál, mint azok, akiktől meg akartál óvni – mondta Szolédád.
A férfi nem válaszolt.
Aznap délután a közjegyző hivatalosan rögzítette a tulajdonosi arányokat. A bank visszavonta a birtokom ellen indított zárolást, mert a kölcsönszerződésen szereplő aláírás nem egyezett az enyémmel. Tania megőrizte a másolatokat, Elena átadta a hiteles eredetit, Máté pedig saját vallomását írta le minden kihagyás nélkül.
Herminio elveszítette az üzem irányítását. Nem azért, mert valaki elvitte bilincsben, hanem mert azok, akiket évekig egymás ellen fordított, végre ugyanarra a papírra tettek aláírást nélküle.
Ramiro lemondott az apja mellett betöltött vezetői tisztségéről. A lányok nem bocsátottak meg neki azonnal. Nem is kértek tőle ilyesmit.
– Előbb dolgozz meg azért, hogy higgyünk neked – mondta Szolédád.
– Meg fogok – felelte.
Náyeli és Szolédád nem költöztek el a birtokomról a következő héten. Nem azért, mert függtek tőlem, hanem mert közösen béreltek egy kis házat a diófa mögött, és saját szerződést írattak minden kiadásról.
Szolédád rendbe tette az öntözést. Náyeli tárgyalni kezdett a környékbeli gazdákkal, és külön szövetkezetet hozott létre azoknak, akiket Herminio korábban kisemmizett.
Én továbbra is javítottam a kerítést és dolgoztam a műhelyben. Csak már nem egyedül ettem meg a vacsorámat.
Néhány nappal később Náyeli a műhelyajtóban állt, kezében az anyjuk levelével.
– Gábor – kérdezte –, szerinted tényleg életben marad az a diófa?
A fára néztem. Az egyik ága száraz volt, a másikon azonban apró, zöld rügyek ültek.
– Ha nem tépjük ki, van rá esély.
Náyeli elmosolyodott, majd a levelet a műhely falára tűzte, közvetlenül a szivattyú számlája mellé.
A két papír alatt ott lógott a régi rozsdás fogó, amellyel azon a napon majdnem elejtettem mindent.
– Akkor öntözzük meg – mondta. – De ezúttal együtt.


