4. RÉSZ
…Sergej a mondat végén nem tette le azonnal a telefont. Hallottam, ahogy valaki papírokat mozgat a háttérben.
– Mondd el mindent – kértem.
– A kölcsönt egy bizonyos Barta Imre adta. Az apád régi munkatársa. De nem egyszerű kölcsön volt. Fedezetként egy olyan meghatalmazást kapott, amelyen a te neved szerepel.
A konyhában mindenki engem nézett.
– Én soha nem írtam alá semmit.
– Tudom. Az aláírás hamisnak tűnik. De van egy nagyobb gond. Barta Imre ma délutánra találkozót kért a Kenderes utcai háznál.
Apám arca megkeményedett.
– Nem mész oda.
– Miért?
– Mert veszélyes ember.
Teréz lassan felállt.
– Maga két napja még azt mondta, Barta csak pénzt akar vissza.
– Ne avatkozzon bele!
– Én már beleavatkoztam – felelte a nő. – Felhívtam a közjegyzőt, és értesítettem a földhivatalt is, hogy vita van a tulajdonjog körül.
Apám a szék támlájára támaszkodott. A kezében még mindig ott lógott a rézszínű napraforgós kulcstartó, amelyet anyám reggel levett a nyakából.
– Nem értheti, milyen helyzetben voltam – mondta nekem.
– Akkor mondd el.
Sokáig csak a radiátor koppanását hallottuk.
– Amikor anyád beteg lett, kölcsönt vettem fel. Aztán a kezelések, a számlák, minden összecsúszott. Nagymamád pénze akkor érkezett, amikor már a végrehajtó küszöbén álltunk.
Anyám a szájához kapta a kezét.
– Erről én sem tudtam.
– Tudtad, hogy baj van – mondta apám. – Csak nem tudtad, mekkora.
– És a számítógép? – kérdeztem.
Apám lesütötte a szemét.
– Azt hittem, ha veszek neked egy televíziót, nem fogsz annyira haragudni. Aztán minden évben azt mondtam magamnak, hogy majd jövőre pótoljuk.
– Közben te elköltötted a pénzt.
– Igen.
Ez az egy szó fájt a legjobban. Nem a tagadás, nem a vádaskodás, hanem az, hogy végre nem próbálta másra tolni.
Délután a Kenderes utcában találkoztunk Barta Imrével. Az ég alacsonyan lógott a házak fölött, a rozsdás kapu pedig minden széllökésnél nekicsapódott a kerítésnek.
Barta nagy, kopasz férfi volt, barna bőr aktatáskát szorított a hóna alatt.
– Maga az örökös? – kérdezte tőlem.
– Én vagyok a tulajdonos.
– Ezt majd a papírok eldöntik.
– A papírok már eldöntötték – mondta Varga Júlia, aki velünk jött. – Maga hamis meghatalmazást használt.
Barta apámra nézett.
– Erről nem volt szó.
Apám megfeszült.
– Fogd be.
– Maga azt mondta, a fiú aláírta.
Anyám hátralépett.
– Te ezt mondtad neki?
Barta zavartan az aktatáskájára pillantott.
– Azt mondta, az örökséghez hozzáfér.
– És elhitted? – kérdeztem.
– A meghatalmazás valódi pecséttel készült.
Varga Júlia átvette tőle a papírt, és egy pillanat alatt elsápadt.
– Ez az én pecsétem. De ezt a nyomtatványt soha nem állítottam ki.
Sergej ekkor odalépett hozzám.
– A másolatot elküldtem az okmányirodának. Az aláírást egy régi személyi igazolványodról másolták át.
Apám a fejét a kezébe temette.
– Nem akartam elvenni tőled a házat.
– Akkor mit akartál?
– Időt.
– Nekem is idő kellett volna. Tizenöt évvel ezelőtt.
Barta hirtelen elindult a kapu felé, de Teréz elé állt.
– Maga sehová nem megy azzal a táskával.
A férfi káromkodott, aztán ledobta az aktatáskát a földre. A csat felpattant, és előkerült belőle egy köteg szerződés, valamint egy boríték, amelyen az én nevem állt.
Nem nyúltam hozzá.
Varga Júlia bontotta fel.
A borítékban nagymama levele volt.
„Alexemnek. Ha a szüleid azt mondják, hogy nem vagy elég ügyes, ne hidd el nekik. Én láttam, hogyan javítottad meg a rádiómat, és tudom, hogy a kezedben több van, mint amit ők észrevesznek. A házat azért hagyom rád, hogy legyen hová visszatérned, ha egyszer rájössz, hogy nem kell ugyanazt az életet élned, amit mások választottak helyetted.”
A levél alján egy mondat állt, amelyetől elhomályosult előttem a kert.
„Ne azért tartsd meg, mert én kértem. Tartsd meg csak akkor, ha egyszer már a saját döntésed lesz.”
Anyám sírni kezdett.
– Alex, én sajnálom.
Nem tudtam azonnal válaszolni. A ház falán még ott látszott a gyerekkori krétarajzom halvány vonala. Nagymama soha nem festette le, azt mondta, a falnak is kell emlékeznie.
Apám elővette a zsebéből a kulcscsomót, és felém nyújtotta.
– A ház a tiéd. Én elmegyek.
– Hová?
– A javítóműhelybe. Barta tartozását ledolgozom. A kocsit pedig nem javíttatjuk meg a te pénzedből.
Anyám megtörölte az arcát.
– Mi lesz velünk?
– Ezt ne tőlem kérdezd – mondtam neki. – De a házban maradhattok addig, amíg találtok másik helyet. Nem ingyen, és nem úgy, mintha semmi sem történt volna.
Apám bólintott. Nem könyörgött. Talán először értette meg, hogy a bocsánatkérés nem törli vissza az éveket.
Később Sergejjel a verandán álltunk. A kezében egy egyszerű, fekete számítógépes táska volt.
– Ezt nem ajándéknak hoztam – mondta. – Előleg a munkádra. Hétfőn kezdődik az alapozó tanfolyam.
– És ha nem megy?
– Akkor megtanulod újra.
Kinyitottam a táskát. A billentyűzet halk, egyenletes koppanása betöltötte a nagymama egykori nappaliját.
A falon még mindig ott függött a régi rádió, amelyet annak idején megjavítottam. Mellette a levél feküdt, a végén azzal a reszketeg mondattal, amelyet egész életemben túl későn hallottam meg.
– Alex – szólt Sergej a küszöbről –, nézd meg ezt a hibát.
A képernyőn egyetlen sor várt rám, és a kezem most már nem remegett.
– Ezt a hibát – mondtam – én javítom ki.
Missed the beginning?




