A rettegett főnök el akarta küldeni a szegény új szobalányt, de amikor lövések dördültek, a férfi arca elsápadt

A pohár szilánkjai az arcom mellett csúsztak végig a fekete parkettán, miközben Declan Graham rám kiáltott: „Tűnj el innen!”

A whisky keserű illata összekeveredett a kandalló füstjével. Lehajoltam, összeszedtem a legnagyobb üvegdarabot, és a takarítószekrény felé indultam.

– Hová mész? – kérdezte hitetlenül.

– Seprűért.

– Azt mondtam, menj el.

– Hallottam. De ha most elmegyek, nem kapom meg a heti béremet.

Aznap reggel pontosan három dollár volt a számlámon. A fűtetlen garzonomban kilakoltatási felszólítás várt, a hűtőben pedig csak egy fél citrom és egy üveg víz maradt. A Graham-birtok egyetlen hét munkáért négyezer dollárt fizetett. Ennyi pénzért még egy ágyúgolyó elől is félreálltam volna.

Declan a motoros kerekesszékében ült az ablak mellett. Harmincöt éves lehetett, de a többnapos borosta és a sápadt arca sokkal idősebbnek mutatta. A város legrettegettebb bűnözőjének tartották. Három év alatt ápolók, gondozók, sofőrök és házvezetők egész sora menekült el tőle.

Én azonban nem ismertem a hírnevét. Csak a számláimat ismertem.

– Ne nyúljon az íróasztalomhoz – mondta.

– A könyvespolchoz nyúlhatok?

– Semmihez ne nyúljon!

Délben egy tál forró paradicsomlevest öntött a márványpadlóra, mert szerinte hideg volt. Letérdeltem feltörölni, miközben a gyomrom görcsbe rándult az éhségtől.

– Nem kérdezi meg, miért nem ettem? – csúszott ki belőlem.

– Nem.

– Legalább következetes.

A szája sarka megrezzent, de nem mosolygott.

Délután Victor, a jobbkeze lépett be. Sötét öltönyt viselt, és egy ezüstszínű nyakkendőtűt, amely minden mozdulatnál megcsörrent az inggombján.

– A Rossy család tudni akarja, hogy megjelensz-e holnap a kikötőben – mondta Declannek.

– Megjelenek.

– Azt is tudják, hogy…

Victor a kerekesszékre pillantott.

Declan arca megkeményedett.

– Fejezd be.

A férfi elhallgatott, de a pillantása éles maradt. Éreztem, hogy itt nem üzleti találkozóról van szó. Valami készülődött.

Éjjel vihar rázta az ablakokat. A könyvtárban a polcok alsó sorát rendeztem, amikor furcsa, elfojtott hangot hallottam. Declan előregörnyedt, és két kézzel szorította a combját. A homlokán verejték csillogott.

– A gyógyszere – mondtam.

– Ne érjen hozzá!

– Akkor ordítson tovább.

A díszes ezüst gyógyszeres dobozt az íróasztalról vettem fel. Két tablettát a tenyerébe nyomtam.

– Nem sajnálom magát – mondtam. – Csak szeretném befejezni a munkát, mielőtt lejár a műszakom.

Hosszú másodpercig nézett rám, aztán bevette a gyógyszert.

A negyedik reggelen még mindig ott voltam. A házvezetőnő úgy nézett rám, mintha szellemet látna.

– Maga túlélte a hetvenkét órát – mondta.

– Még nem kaptam fizetést.

Később Victor rossz hírekkel érkezett. A Rossy család személyes találkozót követelt. Declan dühében mindent lesöpört az asztalról, majd rám ordított, amikor nem menekültem ki.

– Maga nem azért akar elküldeni, mert rosszul végzem a munkám – mondtam. – Hanem mert Victor emlékeztette arra, hogy mások mit látnak, amikor a kerekesszékére néznek.

A szoba elnémult.

– Vigyázzon a szájára – felelte.

– Nekem nincs pénzem, meleg lakásom és embereim, akik felemelnek, ha elesem. Maga nem csapdában van, Mr. Graham. Maga csak megalázva érzi magát.

A nagy ingaóra egyet kondult.

Declan keserűen felnevetett.

– Magának pokoli szája van.

– Sok adósságom is.

Másnap a házvezetőnő felküldött hozzá az öltönyével. Declan egyedül fel tudta venni az inget, de a nadrágnál elvesztette az egyensúlyát, és az ágyra zuhant.

– Nem kell segítség – sziszegte.

– Remek. Akkor fizesse ki a lakbéremet, és egyedül öltözhet.

Végül megfogta a nadrág szárát, én pedig tartottam neki.

Az ajtóban még utánam szólt.

– Maradjon ma a konyhában. Ne menjen az ablakok közelébe.

Parancsnak szánta. Én figyelmeztetésnek hallottam.

Húsz perccel később a kapu fémből csavarodó hanggal szakadt be. Egy fekete terepjáró áttörte a kerítést, majd lövések tépték szét az előcsarnok csendjét. A férfiak a dolgozószobát keresték.

A seprű kiesett a kezemből.

Declan még mindig odabent volt.

A kezem a kilincsre zárult, és miközben a folyosón nehéz bakancsok dübörögtek felém, berontottam a szobába. Declan rám emelte a pisztolyát, majd a könyvszekrényre mutatott.

– A középső polc alatt van egy kapcsoló. Gyorsan!

Letérdeltem, az ujjaim megtalálták a rejtett gombot, a könyvszekrény pedig fémes szisszenéssel félresiklott. Declan a pánikszoba felé hajtott, de a kerekek belefúródtak a felgyűrődött perzsaszőnyegbe. A motor felbúgott, aztán elhallgatott.

A folyosón megálltak a léptek.

– Menjen be! – parancsolta.

– Nem.

– Narin, ez nem vita.

A szőnyeg szélébe kapaszkodtam, és hátrafelé húztam a háromszáz kilónyi széket és férfit.

– Akkor segítsen!

Declan a karfába markolt, megpróbálta hátralendíteni magát, én pedig minden erőmmel rántottam egyet a szőnyegen. Ekkor a kilincs lassan lenyomódott, és az ajtó rése mögött megjelent egy fekete kesztyűs kéz…

2. RÉSZ

A fekete kesztyűs kéz lassan lenyomta a kilincset. Declan hátralendítette a testét, én pedig úgy húztam a szőnyeget, mintha az életem függne tőle.

Valójában azon múlt.

A kerekesszék egy arasznyit megmozdult. A motor újra felbőgött, aztán fémes reccsenéssel megállt.

– Még egyszer! – kiáltotta Declan.

– Nem maga húzza?

– A lábam nem működik, Narin!

– A karja igen!

A keze a karfára csapódott. Együtt rántottunk a széken. A könyvszekrény mögötti acélajtó már csak néhány lépésre volt, amikor a dolgozószoba ajtaja kivágódott.

Két fegyveres férfi lépett be.

Declan nem gondolkodott. Felemelte a pisztolyát, és az egyik lámpába lőtt. A szoba félhomályba borult. Én a szőnyeg szélét markoltam, a golyók pedig a könyvek között csapódtak a falba.

– Most! – ordította.

A széket végre át tudtuk rántani a küszöbön. Declan a könyvszekrény mellett fekvő acélajtó gombjához nyúlt, én pedig becsaptam mögöttünk. Az egyik lövedék közvetlenül a kezem mellett fúródott a fába.

Odabent csak a szellőző halk zúgását hallottuk.

– Megsebesült? – kérdezte Declan.

– Nem.

– Hazudik.

Lenéztem a tenyeremre. A bőröm felrepedt, és vér csurgott az ujjaim között.

– Ez karcolás.

– Maga mindenről ezt mondja.

A pánikszoba vörös vészlámpája lassan forgott a fejünk felett. A fal mellett egy elsősegélydoboz lógott. Kivettem belőle a gézt, és letöröltem a vért.

– Miért tudta, hogy itt van a kapcsoló? – kérdeztem.

– Én építtettem a szobát.

– Nem erre gondoltam. Miért hitt nekem?

Declan rám nézett. A lövöldözés ellenére a tekintete nyugodt maradt.

– Nem hittem. Csak maga volt az egyetlen ember a házban, aki nem futott el.

A fal túloldalán kiáltások és nehéz léptek visszhangoztak. A támadók ismerték az épületet. Tudták, hol van az iroda, és tudták, hogy a pánikszoba létezik.

– Ki tud erről a helyről? – kérdeztem.

– Victor. Mrs. Gibson. Én.

– Én nem.

– Most már igen.

Elővette a telefonját, de nem volt térerő. A készülék kijelzőjén egyetlen üzenet villant fel, aztán elsötétült.

– Mi állt benne? – kérdeztem.

Declan állkapcsa megfeszült.

– Azt írta, hogy a találkozó törölve. Victor küldte.

– Akkor hol van most?

Nem válaszolt.

A szoba padlóján egy keskeny szellőzőrács alatt furcsa fekete por gyűlt össze. Letérdeltem mellé. A por nem korom volt, hanem gumirészecske. Pontosan olyan, amely a kerekesszék kerekeiről válhatott le.

– Ezt nézze.

Declan előrehajolt.

– A szőnyeg miatt akadt el a széke – mondta.

– Nem csak a szőnyeg miatt.

A kerék belsejében egy apró fémdarab csillogott. Csipesszel húztam ki. Éles, meghajlított lemez volt, amelyet valaki a fékmechanizmushoz szorított.

Declan arcáról eltűnt minden szín.

– Ezt nem a támadók tették ide.

– Akkor ki?

Odakint egyszerre csend lett. Túl nagy csend.

Declan megpróbálta mozgatni a széket. A motor most engedelmesen felbúgott, de a hátsó kerék egy pillanatra megcsúszott.

– Valaki azt akarta, hogy ne tudjak elmenekülni – mondta.

– Vagy azt, hogy mindenki azt higgye, nem tud.

Ekkor kopogás hallatszott az acélajtón.

Három rövid ütés.

Declan a pisztolyért nyúlt.

– Ki az? – kérdeztem.

A túloldalról Mrs. Gibson hangja felelt.

– Én vagyok. Ne lőjön, uram.

Declan kinyitotta a zárat. A házvezetőnő beesett a szobába, a homlokán vér csorgott.

– Victor elment – zihálta. – A támadók az ő emberei voltak.

Declan keze megfeszült.

– Látta?

– Hallottam, amikor azt mondta nekik, hogy a kikötői iratokat keressék. Aztán engem is megpróbáltak félretenni.

– Milyen iratokat? – kérdeztem.

Mrs. Gibson rám nézett, és a kötényzsebéből egy apró, sárgaréz kulcsot vett elő.

– Narin, ezt magának adta valaki a konyhában tegnap este. Egy idős férfi. Azt mondta, csak akkor nyissa ki, ha a házban lövések dördülnek.

Nem ismertem az idős férfit.

Declan viszont igen. A kulcs láttán úgy meredt rá, mintha egy halott ember keze nyúlt volna ki a múltból.

– Ez az apám régi irodájának kulcsa – mondta.

A pánikszoba falán ekkor zöld fény gyulladt. A birtok régi biztonsági rendszere csak akkor jelzett, ha valaki hozzáfért a föld alatti irattárhoz.

Declan rám nézett.

– Victor nem menekülni ment.

– Hanem?

A telefonja újra felvillant. Ezúttal nem üzenet érkezett, hanem egy élő hívás. Declan bekapcsolta a hangszórót.

Victor hangja nyugodt volt.

– Akarod tudni, miért kellett ma meghalnod, Declan? Mert az apád már évekkel ezelőtt nem neked szánta a birodalmat. És én megtaláltam a bizonyítékot.

A vonal megszakadt.

Declan a kulcsot bámulta. Én a kezére néztem, amely remegett a karfán.

– Mit titkolt az apja? – kérdeztem.

– Nem tudom.

A ház mélyéről tompa fémdöndülés hallatszott.

Valaki kinyitotta az irattár ajtaját.

Mrs. Gibson suttogni kezdett.

– Uram… az idős férfi nem idegen volt. Az apja régi könyvelője.

Declan megfordította a kerekesszéket.

– Akkor még életben van.

A sárgaréz kulcsot a tenyerembe tette.

– És magát várja odalent…

3. RÉSZ

A kulcs még meleg volt Declan tenyerétől, amikor a pánikszoba rejtett kijáratán át a föld alatti folyosóra hajtottunk. Mrs. Gibson mögöttünk jött, egyik kezével a fején lévő kötést szorította.

A folyosó végén egy rácsos ajtó állt. A zár mellett friss karcolások látszottak, a kilincs alatt pedig sár száradt.

– Valaki már járt itt – mondtam.

Declan bólintott.

A kulcs elfordult. Az ajtó mögött keskeny irattár nyílt, közepén egy reszketeg, hetvenes férfival. A mellényzsebéből kerek szemüveg lógott, kezében vastag könyvelési könyvet tartott.

– Mr. Vale – mondta Declan.

– Apád azt mondta, ha egyszer szükséged lesz rám, ne a fegyvereseidhez forduljak. Hanem ahhoz, aki képes észrevenni, mi nincs a helyén.

A férfi rám nézett.

– A szobalányra gondolt.

– Én csak takarítok – feleltem.

– Nem. Maga vette észre, hogy a kerekesszék fékjét megpiszkálták. A legtöbb ember csak a vért nézte volna.

Declan a könyv felé nyúlt.

– Mi van benne?

– Az apád aláírt egy öröklési nyilatkozatot. A birodalmat nem Victorra, hanem egy alapítványra hagyta. Az alapítvány felügyelője te lettél volna, amíg felépülsz. Victor azonban három évvel ezelőtt hamisított egy új szerződést.

Declan arca megfeszült.

– Az apám a balesetem előtt írta alá?

– Két nappal előtte. Tudta, hogy Victor pénzt sikkasztott a kikötői szállítmányokból.

Mr. Vale kinyitotta a könyvet. A lapok között eredeti banki bizonylatok, kikötői számlák és egy vastag, krémszínű papír feküdt. A dokumentum alján Declan apjának aláírása állt, mellette két tanú neve.

– Victor nem a várost akarta. A pénzt akarta kivonni, mielőtt mindez napvilágra kerül – folytatta Vale. – A baleseted után azt mondta mindenkinek, hogy nem vagy beszámítható. Aztán lassan eltüntette az embereidet.

– Az ápolókat? – kérdeztem.

– Megvesztegette vagy megfenyegette őket. Azt akarta, hogy Declan teljesen egyedül maradjon, és mindenki azt higgye, a dühkitörései miatt alkalmatlan vezető.

Declan nevetése ezúttal nem volt keserű. Inkább üres.

– Én pedig pontosan úgy viselkedtem, ahogy szüksége volt rá.

– Nem – mondtam. – Ő kihasználta, hogy maga szenvedett.

Mr. Vale egy kisebb borítékot vett elő a könyvből.

– Ezt az apád neked címezte. Nem volt bátorsága odaadni, mielőtt meghalt.

Declan nem nyúlt hozzá.

– Olvassa fel – mondta nekem.

A papír rövid volt. Az apja azt írta, hogy Declan nem az üzlet miatt örököl, hanem azért, mert ő volt az egyetlen, aki soha nem tekintette az embereket eszköznek. Ha a fia ezt a levelet olvassa, akkor valaki már megpróbálta elvenni tőle a nevét és a döntési jogát.

A folyosó felől ekkor csattanás hallatszott.

Victor lépett be két fegyveressel. A kezében nem pisztoly volt, hanem egy dosszié.

– Szép családi találkozó – mondta. – Kár, hogy későn érkeztem.

Declan előregördült.

– Te ölted meg a biztonsági őröket?

– Ne legyél melodramatikus. Csak eltávolítottam az akadályokat.

– És a balesetem?

Victor mosolya megmaradt, de a szeme elárulta.

– A sofőr hibázott.

– A sofőr aznap este eltűnt – mondta Mrs. Gibson.

Victor ránézett.

– Maga mindig túl sokat hallgatózik.

Mr. Vale felemelte a könyvet.

– Már nem számít, mit mond. Az eredeti bejegyzések megvannak.

Victor hirtelen Narin felé kapta a fegyverét. Declan közénk fordította a kerekesszékét, én pedig a földre rántottam a fémállványt. A lámpák leestek, az irattár sötétbe borult.

Egyetlen lövés dörrent.

Amikor a vészfény visszakapcsolt, Victor a padlón feküdt, a saját emberei pedig hátráltak tőle. Az egyikük a dokumentumot nézte.

– Mi van? – mordult Victor.

– A nevem rajta van a tanúk között – felelte a férfi. – Én nem írtam alá ezt.

A férfi letette a fegyvert.

Victor arca ekkor változott meg igazán.

A birtok fölött újra felhangzottak a szirénák, de senki sem sietett hozzá. A saját emberei kötötték meg a kezét, mert rájöttek, hogy nem a győztes oldalán állnak.

Declan a dokumentumokat nézte. A titok napvilágra került. Victor terve összeomlott.

Azt hittem, vége.

Akkor Mr. Vale a könyv utolsó lapját fordította meg, és a tekintete elsötétült.

– Declan – mondta halkan. – Van még egy bejegyzés. A baleseted utáni napon valaki pénzt utalt az országúti klinikának. A feladó nem Victor volt.

Declan rám nézett.

A név alatt, amelyet senki sem ismert, az én teljes nevem szerepelt…

A BEFEJEZŐ RÉSZ

A régi irat végén Narin saját nevét olvasta…

Azt hittem, aznap már minden titok napvilágra került. Tévedtem: a legfontosabb bizonyíték nem Declan múltját, hanem az enyémet érintette.

Declan a dokumentumokra nézett, és halkan ezt mondta:
„Nem sajnálatból maradt mellettem.”
A mondat úgy érte el Victort, mint egy utolsó ütés.

😱 TUDD MEG, MIT TITKOLTAK →

👇 A történet befejezése már olvasható.

Оцените статью