A pohár szilánkjai az arcom mellett csúsztak végig a fekete parkettán, miközben Declan Graham rám kiáltott: „Tűnj el innen!”
A whisky keserű illata összekeveredett a kandalló füstjével. Lehajoltam, összeszedtem a legnagyobb üvegdarabot, és a takarítószekrény felé indultam.
– Hová mész? – kérdezte hitetlenül.
– Seprűért.
– Azt mondtam, menj el.
– Hallottam. De ha most elmegyek, nem kapom meg a heti béremet.
Aznap reggel pontosan három dollár volt a számlámon. A fűtetlen garzonomban kilakoltatási felszólítás várt, a hűtőben pedig csak egy fél citrom és egy üveg víz maradt. A Graham-birtok egyetlen hét munkáért négyezer dollárt fizetett. Ennyi pénzért még egy ágyúgolyó elől is félreálltam volna.
Declan a motoros kerekesszékében ült az ablak mellett. Harmincöt éves lehetett, de a többnapos borosta és a sápadt arca sokkal idősebbnek mutatta. A város legrettegettebb bűnözőjének tartották. Három év alatt ápolók, gondozók, sofőrök és házvezetők egész sora menekült el tőle.
Én azonban nem ismertem a hírnevét. Csak a számláimat ismertem.
– Ne nyúljon az íróasztalomhoz – mondta.
– A könyvespolchoz nyúlhatok?
– Semmihez ne nyúljon!
Délben egy tál forró paradicsomlevest öntött a márványpadlóra, mert szerinte hideg volt. Letérdeltem feltörölni, miközben a gyomrom görcsbe rándult az éhségtől.
– Nem kérdezi meg, miért nem ettem? – csúszott ki belőlem.
– Nem.
– Legalább következetes.
A szája sarka megrezzent, de nem mosolygott.
Délután Victor, a jobbkeze lépett be. Sötét öltönyt viselt, és egy ezüstszínű nyakkendőtűt, amely minden mozdulatnál megcsörrent az inggombján.
– A Rossy család tudni akarja, hogy megjelensz-e holnap a kikötőben – mondta Declannek.
– Megjelenek.
– Azt is tudják, hogy…
Victor a kerekesszékre pillantott.
Declan arca megkeményedett.
– Fejezd be.
A férfi elhallgatott, de a pillantása éles maradt. Éreztem, hogy itt nem üzleti találkozóról van szó. Valami készülődött.
Éjjel vihar rázta az ablakokat. A könyvtárban a polcok alsó sorát rendeztem, amikor furcsa, elfojtott hangot hallottam. Declan előregörnyedt, és két kézzel szorította a combját. A homlokán verejték csillogott.
– A gyógyszere – mondtam.
– Ne érjen hozzá!
– Akkor ordítson tovább.
A díszes ezüst gyógyszeres dobozt az íróasztalról vettem fel. Két tablettát a tenyerébe nyomtam.
– Nem sajnálom magát – mondtam. – Csak szeretném befejezni a munkát, mielőtt lejár a műszakom.
Hosszú másodpercig nézett rám, aztán bevette a gyógyszert.
A negyedik reggelen még mindig ott voltam. A házvezetőnő úgy nézett rám, mintha szellemet látna.
– Maga túlélte a hetvenkét órát – mondta.
– Még nem kaptam fizetést.
Később Victor rossz hírekkel érkezett. A Rossy család személyes találkozót követelt. Declan dühében mindent lesöpört az asztalról, majd rám ordított, amikor nem menekültem ki.
– Maga nem azért akar elküldeni, mert rosszul végzem a munkám – mondtam. – Hanem mert Victor emlékeztette arra, hogy mások mit látnak, amikor a kerekesszékére néznek.
A szoba elnémult.
– Vigyázzon a szájára – felelte.
– Nekem nincs pénzem, meleg lakásom és embereim, akik felemelnek, ha elesem. Maga nem csapdában van, Mr. Graham. Maga csak megalázva érzi magát.
A nagy ingaóra egyet kondult.
Declan keserűen felnevetett.
– Magának pokoli szája van.
– Sok adósságom is.
Másnap a házvezetőnő felküldött hozzá az öltönyével. Declan egyedül fel tudta venni az inget, de a nadrágnál elvesztette az egyensúlyát, és az ágyra zuhant.
– Nem kell segítség – sziszegte.
– Remek. Akkor fizesse ki a lakbéremet, és egyedül öltözhet.
Végül megfogta a nadrág szárát, én pedig tartottam neki.
Az ajtóban még utánam szólt.
– Maradjon ma a konyhában. Ne menjen az ablakok közelébe.
Parancsnak szánta. Én figyelmeztetésnek hallottam.
Húsz perccel később a kapu fémből csavarodó hanggal szakadt be. Egy fekete terepjáró áttörte a kerítést, majd lövések tépték szét az előcsarnok csendjét. A férfiak a dolgozószobát keresték.
A seprű kiesett a kezemből.
Declan még mindig odabent volt.
A kezem a kilincsre zárult, és miközben a folyosón nehéz bakancsok dübörögtek felém, berontottam a szobába. Declan rám emelte a pisztolyát, majd a könyvszekrényre mutatott.
– A középső polc alatt van egy kapcsoló. Gyorsan!
Letérdeltem, az ujjaim megtalálták a rejtett gombot, a könyvszekrény pedig fémes szisszenéssel félresiklott. Declan a pánikszoba felé hajtott, de a kerekek belefúródtak a felgyűrődött perzsaszőnyegbe. A motor felbúgott, aztán elhallgatott.
A folyosón megálltak a léptek.
– Menjen be! – parancsolta.
– Nem.
– Narin, ez nem vita.
A szőnyeg szélébe kapaszkodtam, és hátrafelé húztam a háromszáz kilónyi széket és férfit.
– Akkor segítsen!
Declan a karfába markolt, megpróbálta hátralendíteni magát, én pedig minden erőmmel rántottam egyet a szőnyegen. Ekkor a kilincs lassan lenyomódott, és az ajtó rése mögött megjelent egy fekete kesztyűs kéz…
2. RÉSZ
A fekete kesztyűs kéz lassan lenyomta a kilincset. Declan hátralendítette a testét, én pedig úgy húztam a szőnyeget, mintha az életem függne tőle.
Valójában azon múlt.
A kerekesszék egy arasznyit megmozdult. A motor újra felbőgött, aztán fémes reccsenéssel megállt.
– Még egyszer! – kiáltotta Declan.
– Nem maga húzza?
– A lábam nem működik, Narin!
– A karja igen!
A keze a karfára csapódott. Együtt rántottunk a széken. A könyvszekrény mögötti acélajtó már csak néhány lépésre volt, amikor a dolgozószoba ajtaja kivágódott.
Két fegyveres férfi lépett be.
Declan nem gondolkodott. Felemelte a pisztolyát, és az egyik lámpába lőtt. A szoba félhomályba borult. Én a szőnyeg szélét markoltam, a golyók pedig a könyvek között csapódtak a falba.
– Most! – ordította.
A széket végre át tudtuk rántani a küszöbön. Declan a könyvszekrény mellett fekvő acélajtó gombjához nyúlt, én pedig becsaptam mögöttünk. Az egyik lövedék közvetlenül a kezem mellett fúródott a fába.
Odabent csak a szellőző halk zúgását hallottuk.
– Megsebesült? – kérdezte Declan.
– Nem.
– Hazudik.
Lenéztem a tenyeremre. A bőröm felrepedt, és vér csurgott az ujjaim között.
– Ez karcolás.
– Maga mindenről ezt mondja.
A pánikszoba vörös vészlámpája lassan forgott a fejünk felett. A fal mellett egy elsősegélydoboz lógott. Kivettem belőle a gézt, és letöröltem a vért.
– Miért tudta, hogy itt van a kapcsoló? – kérdeztem.
– Én építtettem a szobát.
– Nem erre gondoltam. Miért hitt nekem?
Declan rám nézett. A lövöldözés ellenére a tekintete nyugodt maradt.
– Nem hittem. Csak maga volt az egyetlen ember a házban, aki nem futott el.
A fal túloldalán kiáltások és nehéz léptek visszhangoztak. A támadók ismerték az épületet. Tudták, hol van az iroda, és tudták, hogy a pánikszoba létezik.
– Ki tud erről a helyről? – kérdeztem.
– Victor. Mrs. Gibson. Én.
– Én nem.
– Most már igen.
Elővette a telefonját, de nem volt térerő. A készülék kijelzőjén egyetlen üzenet villant fel, aztán elsötétült.
– Mi állt benne? – kérdeztem.
Declan állkapcsa megfeszült.
– Azt írta, hogy a találkozó törölve. Victor küldte.
– Akkor hol van most?
Nem válaszolt.
A szoba padlóján egy keskeny szellőzőrács alatt furcsa fekete por gyűlt össze. Letérdeltem mellé. A por nem korom volt, hanem gumirészecske. Pontosan olyan, amely a kerekesszék kerekeiről válhatott le.
– Ezt nézze.
Declan előrehajolt.
– A szőnyeg miatt akadt el a széke – mondta.
– Nem csak a szőnyeg miatt.
A kerék belsejében egy apró fémdarab csillogott. Csipesszel húztam ki. Éles, meghajlított lemez volt, amelyet valaki a fékmechanizmushoz szorított.
Declan arcáról eltűnt minden szín.
– Ezt nem a támadók tették ide.
– Akkor ki?
Odakint egyszerre csend lett. Túl nagy csend.
Declan megpróbálta mozgatni a széket. A motor most engedelmesen felbúgott, de a hátsó kerék egy pillanatra megcsúszott.
– Valaki azt akarta, hogy ne tudjak elmenekülni – mondta.
– Vagy azt, hogy mindenki azt higgye, nem tud.
Ekkor kopogás hallatszott az acélajtón.
Három rövid ütés.
Declan a pisztolyért nyúlt.
– Ki az? – kérdeztem.
A túloldalról Mrs. Gibson hangja felelt.
– Én vagyok. Ne lőjön, uram.
Declan kinyitotta a zárat. A házvezetőnő beesett a szobába, a homlokán vér csorgott.
– Victor elment – zihálta. – A támadók az ő emberei voltak.
Declan keze megfeszült.
– Látta?
– Hallottam, amikor azt mondta nekik, hogy a kikötői iratokat keressék. Aztán engem is megpróbáltak félretenni.
– Milyen iratokat? – kérdeztem.
Mrs. Gibson rám nézett, és a kötényzsebéből egy apró, sárgaréz kulcsot vett elő.
– Narin, ezt magának adta valaki a konyhában tegnap este. Egy idős férfi. Azt mondta, csak akkor nyissa ki, ha a házban lövések dördülnek.
Nem ismertem az idős férfit.
Declan viszont igen. A kulcs láttán úgy meredt rá, mintha egy halott ember keze nyúlt volna ki a múltból.
– Ez az apám régi irodájának kulcsa – mondta.
A pánikszoba falán ekkor zöld fény gyulladt. A birtok régi biztonsági rendszere csak akkor jelzett, ha valaki hozzáfért a föld alatti irattárhoz.
Declan rám nézett.
– Victor nem menekülni ment.
– Hanem?
A telefonja újra felvillant. Ezúttal nem üzenet érkezett, hanem egy élő hívás. Declan bekapcsolta a hangszórót.
Victor hangja nyugodt volt.
– Akarod tudni, miért kellett ma meghalnod, Declan? Mert az apád már évekkel ezelőtt nem neked szánta a birodalmat. És én megtaláltam a bizonyítékot.
A vonal megszakadt.
Declan a kulcsot bámulta. Én a kezére néztem, amely remegett a karfán.
– Mit titkolt az apja? – kérdeztem.
– Nem tudom.
A ház mélyéről tompa fémdöndülés hallatszott.
Valaki kinyitotta az irattár ajtaját.
Mrs. Gibson suttogni kezdett.
– Uram… az idős férfi nem idegen volt. Az apja régi könyvelője.
Declan megfordította a kerekesszéket.
– Akkor még életben van.
A sárgaréz kulcsot a tenyerembe tette.
– És magát várja odalent…
3. RÉSZ
A kulcs még meleg volt Declan tenyerétől, amikor a pánikszoba rejtett kijáratán át a föld alatti folyosóra hajtottunk. Mrs. Gibson mögöttünk jött, egyik kezével a fején lévő kötést szorította.
A folyosó végén egy rácsos ajtó állt. A zár mellett friss karcolások látszottak, a kilincs alatt pedig sár száradt.
– Valaki már járt itt – mondtam.
Declan bólintott.
A kulcs elfordult. Az ajtó mögött keskeny irattár nyílt, közepén egy reszketeg, hetvenes férfival. A mellényzsebéből kerek szemüveg lógott, kezében vastag könyvelési könyvet tartott.
– Mr. Vale – mondta Declan.
– Apád azt mondta, ha egyszer szükséged lesz rám, ne a fegyvereseidhez forduljak. Hanem ahhoz, aki képes észrevenni, mi nincs a helyén.
A férfi rám nézett.
– A szobalányra gondolt.
– Én csak takarítok – feleltem.
– Nem. Maga vette észre, hogy a kerekesszék fékjét megpiszkálták. A legtöbb ember csak a vért nézte volna.
Declan a könyv felé nyúlt.
– Mi van benne?
– Az apád aláírt egy öröklési nyilatkozatot. A birodalmat nem Victorra, hanem egy alapítványra hagyta. Az alapítvány felügyelője te lettél volna, amíg felépülsz. Victor azonban három évvel ezelőtt hamisított egy új szerződést.
Declan arca megfeszült.
– Az apám a balesetem előtt írta alá?
– Két nappal előtte. Tudta, hogy Victor pénzt sikkasztott a kikötői szállítmányokból.
Mr. Vale kinyitotta a könyvet. A lapok között eredeti banki bizonylatok, kikötői számlák és egy vastag, krémszínű papír feküdt. A dokumentum alján Declan apjának aláírása állt, mellette két tanú neve.
– Victor nem a várost akarta. A pénzt akarta kivonni, mielőtt mindez napvilágra kerül – folytatta Vale. – A baleseted után azt mondta mindenkinek, hogy nem vagy beszámítható. Aztán lassan eltüntette az embereidet.
– Az ápolókat? – kérdeztem.
– Megvesztegette vagy megfenyegette őket. Azt akarta, hogy Declan teljesen egyedül maradjon, és mindenki azt higgye, a dühkitörései miatt alkalmatlan vezető.
Declan nevetése ezúttal nem volt keserű. Inkább üres.
– Én pedig pontosan úgy viselkedtem, ahogy szüksége volt rá.
– Nem – mondtam. – Ő kihasználta, hogy maga szenvedett.
Mr. Vale egy kisebb borítékot vett elő a könyvből.
– Ezt az apád neked címezte. Nem volt bátorsága odaadni, mielőtt meghalt.
Declan nem nyúlt hozzá.
– Olvassa fel – mondta nekem.
A papír rövid volt. Az apja azt írta, hogy Declan nem az üzlet miatt örököl, hanem azért, mert ő volt az egyetlen, aki soha nem tekintette az embereket eszköznek. Ha a fia ezt a levelet olvassa, akkor valaki már megpróbálta elvenni tőle a nevét és a döntési jogát.
A folyosó felől ekkor csattanás hallatszott.
Victor lépett be két fegyveressel. A kezében nem pisztoly volt, hanem egy dosszié.
– Szép családi találkozó – mondta. – Kár, hogy későn érkeztem.
Declan előregördült.
– Te ölted meg a biztonsági őröket?
– Ne legyél melodramatikus. Csak eltávolítottam az akadályokat.
– És a balesetem?
Victor mosolya megmaradt, de a szeme elárulta.
– A sofőr hibázott.
– A sofőr aznap este eltűnt – mondta Mrs. Gibson.
Victor ránézett.
– Maga mindig túl sokat hallgatózik.
Mr. Vale felemelte a könyvet.
– Már nem számít, mit mond. Az eredeti bejegyzések megvannak.
Victor hirtelen Narin felé kapta a fegyverét. Declan közénk fordította a kerekesszékét, én pedig a földre rántottam a fémállványt. A lámpák leestek, az irattár sötétbe borult.
Egyetlen lövés dörrent.
Amikor a vészfény visszakapcsolt, Victor a padlón feküdt, a saját emberei pedig hátráltak tőle. Az egyikük a dokumentumot nézte.
– Mi van? – mordult Victor.
– A nevem rajta van a tanúk között – felelte a férfi. – Én nem írtam alá ezt.
A férfi letette a fegyvert.
Victor arca ekkor változott meg igazán.
A birtok fölött újra felhangzottak a szirénák, de senki sem sietett hozzá. A saját emberei kötötték meg a kezét, mert rájöttek, hogy nem a győztes oldalán állnak.
Declan a dokumentumokat nézte. A titok napvilágra került. Victor terve összeomlott.
Azt hittem, vége.
Akkor Mr. Vale a könyv utolsó lapját fordította meg, és a tekintete elsötétült.
– Declan – mondta halkan. – Van még egy bejegyzés. A baleseted utáni napon valaki pénzt utalt az országúti klinikának. A feladó nem Victor volt.
Declan rám nézett.
A név alatt, amelyet senki sem ismert, az én teljes nevem szerepelt…
A régi irat végén Narin saját nevét olvasta…
Azt hittem, aznap már minden titok napvilágra került. Tévedtem: a legfontosabb bizonyíték nem Declan múltját, hanem az enyémet érintette.
„Nem sajnálatból maradt mellettem.”
A mondat úgy érte el Victort, mint egy utolsó ütés.
👇 A történet befejezése már olvasható.




