4. RÉSZ — A kecském lenyelte a csipkét, ami elvehette volna a házunkat, aztán a bátyám meglátta a megmentőmet és elsápadt

4. RÉSZ

…A fiú még be sem fejezte a mondatot, amikor a magtár teteje felől füst szivárgott be. A száraz gerendák recsegni kezdtek.

— A házhoz! — kiáltottam.

— Senki nem megy sehova — mordult Laureano.

Naiche egyetlen mozdulattal kicsavarta a kezéből a pisztolyt. Nem ütötte meg. Csak olyan közel lépett hozzá, hogy Laureano nyakán megfeszült a bőr.

— Te már elvetted, amit akartál — mondta. — A kérdés az, mit hagysz magad után.

Salgado a két Valdés-legényhez fordult.

— Oltani akarjátok a tüzet, vagy együtt égtek vele?

A két férfi egymásra nézett, aztán egyikük kikapta a válláról a pokrócot. A másik az istállóhoz rohant vödrökért.

Julián továbbra is a földön térdelt. A csizmája mellett vékony hamucsík kúszott végig a porban.

— Fernanda — mondta rekedten. — Én elmegyek Laureanóval. Csak vidd ki a papírokat.

— Nem. Te is jössz.

Felnézett rám.

— Miért?

— Mert apánk halálát nem temethetjük el a szégyeneddel együtt.

A házunk a falu szélén állt, alacsony vályogfalakkal, piros cseréptetővel. Amikor odaértünk, a varróműhely ablakai már feketén tátongtak. A bejárat előtt három ládát készítettek ki: az egyikben az anyagaim voltak, a másikban a levelek és számlák, a harmadikban apánk szerszámai.

A tető alól láng nyúlt ki.

— A vízhez! — kiáltottam.

Naiche a kút mellé rohant, én pedig utána. A vödör kötele felszakította a tenyeremet, de nem éreztem a fájdalmat. Mercedes asszony a szomszédokkal együtt láncot alkotott. Még Salgado is felkapta a vödröt.

Don Laureano a kapuban állt, kezében a saját pisztolyával, amelyet valahogy visszaszerzett.

— Álljanak meg! — üvöltötte. — A ház az enyém.

— A ház nem lehet azé, aki felgyújtja — feleltem.

— A tartozás érvényes.

— Akkor olvasd fel mindenki előtt az aláírást!

A körülöttünk állók közelebb húzódtak. Laureano elővette a váltót. A papír széle már megpörkölődött, de az aláírás látható maradt.

— Íme, Julián Mota kézjegye.

Julián felállt.

— Az én kezem, de nem az én szavam.

Azzal odalépett a kút melletti lapos kőhöz, és ráhelyezte a kezét.

— Én írtam alá. Laureano kényszerített. De az aláírás az enyém.

Salgado elvette tőle a váltót.

— És a másik aláírás?

— Eusebio nevében én hamisítottam oda — mondta Julián. — Laureano utasítására.

A tömegben felhördülés futott végig.

Nem ezt vártam. Azt hittem, Julián mindenáron menekülni fog. Ehelyett elővett egy rozsdás kulcsot, és a műhely hátsó falához ment.

— Van még valami — mondta.

A fal tövében egy deszkát emelt fel. Alatta keskeny üreg nyílt. Julián egy vászonba csavart könyvet húzott elő.

— Apánk megtalálta Laureano kettős könyvelését. Elrejtette, mielőtt elindult volna a folyóhoz. Én két éve tudok róla.

— Miért nem adtad át? — kérdeztem.

— Mert Laureano azt mondta, Tomást megöleti, Inést pedig utcára teszi. Azt hittem, ha engedelmeskedem, legalább őket megmentem.

Tomás előrelépett.

— Nem engem kellett volna megmentened — mondta. — Hanem az apádat.

Julián lehajtotta a fejét.

A tűz közben elérte a varróasztalt. A lángok közül előbukkant az én régi faládám, benne a megrendelések könyvével. Naiche berohant érte.

— Ne! — kiáltottam.

— Ezt nem veszíthetjük el.

A láda oldalán megfeketedett a fa, amikor kihozta. A csipke, amelyet Pícaro reggel megtépett, még mindig a derekamra volt kötve. Letéptem a szoknyámról, és a nedves vödör szélén átcsúsztattam Naiche kezébe.

— Kösd be a karodat.

Csak akkor vettem észre, hogy a tűzben megvágta magát.

— Előbb a könyvet kellett megmenteni.

— Nem kértem, hogy mindig te ments meg mindent.

— Tudom.

A pillantása megállt rajtam. A körülöttünk kavargó füstben egyikünk sem mondott többet.

Mercedes asszony ekkor a tömeg elé állt.

— Laureano Valdés nemcsak Eusebio Motát csalta meg — mondta hangosan. — Az enyémről is van papír. És a Sancho család földjéről is. Mind ugyanazzal a hamis mérleggel.

A falubeliek egymás után kiabálni kezdtek. Valaki előhozta a saját adóslevelét. Mások a műhely elé hozták a régi számlákat. Laureano mögül lassan minden ember hátrált.

A férfi arca megkeményedett.

— Nélkülem mind éhen haltok.

— Nélküled legalább tudni fogjuk, mikor loptak meg minket — felelte Mercedes.

Laureano futni próbált a hátsó ösvény felé. Naiche nem üldözte. Csak a földre mutatott, ahol a férfi cipője mellett ott feküdt a viaszos vászon egy darabja, amelyet elejtett.

Salgado felvette.

— Ez a neve annak a három embernek, akik megölték Eusebiót.

Laureano megtorpant.

— Salgado, te is kaptál részt a földekből.

A seriff keze megállt a levegőben.

Ez volt a második fordulat, amelyre senki sem számított. Salgado lehunyta a szemét, majd levette a jelvényét. A fémdarab tompán koppant a kút kövén.

— Igen — mondta. — És én hamisítottam meg a jelentést az apacs támadásról.

Julián felnézett.

— Akkor mindannyian bűnösök vagyunk.

— Nem ugyanúgy — mondtam. — De mindenkinek el kell mondania, amit tett.

Aznap estére a tüzet eloltottuk. A műhely tetőjének fele beszakadt, a ruhák és anyagok nagy része odalett. A varrógépem fogaskerekei elgörbültek, apánk szerszámai pedig feketére égtek.

A ház azonban állt.

A viaszos vásznat, a kettős könyvelést és az összes adóslevelet másnap a megyei hivatalnok elé vittük. Nem kellett könyörögnöm. A falubeliek együtt érkeztek, mindenki a saját papírját szorította.

Laureano birtokát zárolták, a hamis adósságokat törölték. Salgado lemondott, mielőtt bárki ítéletet mondhatott volna fölötte. Nem menekült el. Ő vezette a hivatalnokot ahhoz a folyóparti sziklához, ahol Eusebio meghalt.

Julián nem kérte, hogy bocsássak meg neki.

Hetekig a vályogfal javításán dolgozott. Minden reggel ugyanazzal a lapos kővel keverte a sarat, amelyen először vallotta be az aláírást. Amikor elfáradt, nem magyarázkodott. Folytatta.

Tomás felbontotta az eljegyzést Inésszel, de nem hagyta magára. A Valdés család egyik raktárát átengedte neki, hogy varróműhelyt nyisson. Inés pedig elsőként hozott nekem új anyagot, amikor látta, hogy a tűz mindent elpusztított.

Naiche három napig maradt, amíg a tetőt újra fel nem raktuk.

A negyedik reggelen a nyeregtáskája mellé kötötte a tarkó lova kantárját.

— Visszamész a hegyekbe? — kérdeztem.

— Oda tartozom.

— És ha egyszer újra szükségem lesz rád?

A szájának sarkában halvány mosoly jelent meg.

— Akkor ne egy kecskét küldj értem.

Pícaro ekkor odabaktatott hozzánk, és megrágta a Naiche karjára kötött csipkedarabot.

Naiche lenézett rá.

— Ez a tolvaj még él?

— Sajnos igen.

— Akkor a történet sem ért véget.

Egy pillanatig a kezében tartotta az ezüst gyűszűt. Aztán visszaadta nekem.

— Eusebio neked akarta eljuttatni.

— Te őrizted meg.

— Te mondtad ki helyette.

A gyűszű belsejében még ott maradt a viasz apró nyoma. Nem mostam ki. Nem azért, mert a múltat akartam őrizni, hanem mert tudtam, mennyit ér egyetlen elrejtett igazság, amikor mindenki más a hazugságot örökli.

Naiche felült a lovára. Julián a tető gerendájánál állt, én pedig a megmentett varrógép rozsdás kerekét tartottam a kezemben.

— Fernanda! — kiáltotta Naiche.

— Igen?

— Legközelebb, ha a csipkédet kergeted, nézz a kerítés mögé is.

Pícaro közben lenyelte a maradékot, Naiche pedig úgy nevetett, mintha a hegyek végre visszaadtak volna valamit a falunak.

A kezemben az ezüst gyűszű megcsillant, a varrógép kereke pedig újra megmozdult.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью