4. RÉSZ
…A fiú még be sem fejezte a mondatot, amikor a magtár teteje felől füst szivárgott be. A száraz gerendák recsegni kezdtek.
— A házhoz! — kiáltottam.
— Senki nem megy sehova — mordult Laureano.
Naiche egyetlen mozdulattal kicsavarta a kezéből a pisztolyt. Nem ütötte meg. Csak olyan közel lépett hozzá, hogy Laureano nyakán megfeszült a bőr.
— Te már elvetted, amit akartál — mondta. — A kérdés az, mit hagysz magad után.
Salgado a két Valdés-legényhez fordult.
— Oltani akarjátok a tüzet, vagy együtt égtek vele?
A két férfi egymásra nézett, aztán egyikük kikapta a válláról a pokrócot. A másik az istállóhoz rohant vödrökért.
Julián továbbra is a földön térdelt. A csizmája mellett vékony hamucsík kúszott végig a porban.
— Fernanda — mondta rekedten. — Én elmegyek Laureanóval. Csak vidd ki a papírokat.
— Nem. Te is jössz.
Felnézett rám.
— Miért?
— Mert apánk halálát nem temethetjük el a szégyeneddel együtt.
A házunk a falu szélén állt, alacsony vályogfalakkal, piros cseréptetővel. Amikor odaértünk, a varróműhely ablakai már feketén tátongtak. A bejárat előtt három ládát készítettek ki: az egyikben az anyagaim voltak, a másikban a levelek és számlák, a harmadikban apánk szerszámai.
A tető alól láng nyúlt ki.
— A vízhez! — kiáltottam.
Naiche a kút mellé rohant, én pedig utána. A vödör kötele felszakította a tenyeremet, de nem éreztem a fájdalmat. Mercedes asszony a szomszédokkal együtt láncot alkotott. Még Salgado is felkapta a vödröt.
Don Laureano a kapuban állt, kezében a saját pisztolyával, amelyet valahogy visszaszerzett.
— Álljanak meg! — üvöltötte. — A ház az enyém.
— A ház nem lehet azé, aki felgyújtja — feleltem.
— A tartozás érvényes.
— Akkor olvasd fel mindenki előtt az aláírást!
A körülöttünk állók közelebb húzódtak. Laureano elővette a váltót. A papír széle már megpörkölődött, de az aláírás látható maradt.
— Íme, Julián Mota kézjegye.
Julián felállt.
— Az én kezem, de nem az én szavam.
Azzal odalépett a kút melletti lapos kőhöz, és ráhelyezte a kezét.
— Én írtam alá. Laureano kényszerített. De az aláírás az enyém.
Salgado elvette tőle a váltót.
— És a másik aláírás?
— Eusebio nevében én hamisítottam oda — mondta Julián. — Laureano utasítására.
A tömegben felhördülés futott végig.
Nem ezt vártam. Azt hittem, Julián mindenáron menekülni fog. Ehelyett elővett egy rozsdás kulcsot, és a műhely hátsó falához ment.
— Van még valami — mondta.
A fal tövében egy deszkát emelt fel. Alatta keskeny üreg nyílt. Julián egy vászonba csavart könyvet húzott elő.
— Apánk megtalálta Laureano kettős könyvelését. Elrejtette, mielőtt elindult volna a folyóhoz. Én két éve tudok róla.
— Miért nem adtad át? — kérdeztem.
— Mert Laureano azt mondta, Tomást megöleti, Inést pedig utcára teszi. Azt hittem, ha engedelmeskedem, legalább őket megmentem.
Tomás előrelépett.
— Nem engem kellett volna megmentened — mondta. — Hanem az apádat.
Julián lehajtotta a fejét.
A tűz közben elérte a varróasztalt. A lángok közül előbukkant az én régi faládám, benne a megrendelések könyvével. Naiche berohant érte.
— Ne! — kiáltottam.
— Ezt nem veszíthetjük el.
A láda oldalán megfeketedett a fa, amikor kihozta. A csipke, amelyet Pícaro reggel megtépett, még mindig a derekamra volt kötve. Letéptem a szoknyámról, és a nedves vödör szélén átcsúsztattam Naiche kezébe.
— Kösd be a karodat.
Csak akkor vettem észre, hogy a tűzben megvágta magát.
— Előbb a könyvet kellett megmenteni.
— Nem kértem, hogy mindig te ments meg mindent.
— Tudom.
A pillantása megállt rajtam. A körülöttünk kavargó füstben egyikünk sem mondott többet.
Mercedes asszony ekkor a tömeg elé állt.
— Laureano Valdés nemcsak Eusebio Motát csalta meg — mondta hangosan. — Az enyémről is van papír. És a Sancho család földjéről is. Mind ugyanazzal a hamis mérleggel.
A falubeliek egymás után kiabálni kezdtek. Valaki előhozta a saját adóslevelét. Mások a műhely elé hozták a régi számlákat. Laureano mögül lassan minden ember hátrált.
A férfi arca megkeményedett.
— Nélkülem mind éhen haltok.
— Nélküled legalább tudni fogjuk, mikor loptak meg minket — felelte Mercedes.
Laureano futni próbált a hátsó ösvény felé. Naiche nem üldözte. Csak a földre mutatott, ahol a férfi cipője mellett ott feküdt a viaszos vászon egy darabja, amelyet elejtett.
Salgado felvette.
— Ez a neve annak a három embernek, akik megölték Eusebiót.
Laureano megtorpant.
— Salgado, te is kaptál részt a földekből.
A seriff keze megállt a levegőben.
Ez volt a második fordulat, amelyre senki sem számított. Salgado lehunyta a szemét, majd levette a jelvényét. A fémdarab tompán koppant a kút kövén.
— Igen — mondta. — És én hamisítottam meg a jelentést az apacs támadásról.
Julián felnézett.
— Akkor mindannyian bűnösök vagyunk.
— Nem ugyanúgy — mondtam. — De mindenkinek el kell mondania, amit tett.
Aznap estére a tüzet eloltottuk. A műhely tetőjének fele beszakadt, a ruhák és anyagok nagy része odalett. A varrógépem fogaskerekei elgörbültek, apánk szerszámai pedig feketére égtek.
A ház azonban állt.
A viaszos vásznat, a kettős könyvelést és az összes adóslevelet másnap a megyei hivatalnok elé vittük. Nem kellett könyörögnöm. A falubeliek együtt érkeztek, mindenki a saját papírját szorította.
Laureano birtokát zárolták, a hamis adósságokat törölték. Salgado lemondott, mielőtt bárki ítéletet mondhatott volna fölötte. Nem menekült el. Ő vezette a hivatalnokot ahhoz a folyóparti sziklához, ahol Eusebio meghalt.
Julián nem kérte, hogy bocsássak meg neki.
Hetekig a vályogfal javításán dolgozott. Minden reggel ugyanazzal a lapos kővel keverte a sarat, amelyen először vallotta be az aláírást. Amikor elfáradt, nem magyarázkodott. Folytatta.
Tomás felbontotta az eljegyzést Inésszel, de nem hagyta magára. A Valdés család egyik raktárát átengedte neki, hogy varróműhelyt nyisson. Inés pedig elsőként hozott nekem új anyagot, amikor látta, hogy a tűz mindent elpusztított.
Naiche három napig maradt, amíg a tetőt újra fel nem raktuk.
A negyedik reggelen a nyeregtáskája mellé kötötte a tarkó lova kantárját.
— Visszamész a hegyekbe? — kérdeztem.
— Oda tartozom.
— És ha egyszer újra szükségem lesz rád?
A szájának sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Akkor ne egy kecskét küldj értem.
Pícaro ekkor odabaktatott hozzánk, és megrágta a Naiche karjára kötött csipkedarabot.
Naiche lenézett rá.
— Ez a tolvaj még él?
— Sajnos igen.
— Akkor a történet sem ért véget.
Egy pillanatig a kezében tartotta az ezüst gyűszűt. Aztán visszaadta nekem.
— Eusebio neked akarta eljuttatni.
— Te őrizted meg.
— Te mondtad ki helyette.
A gyűszű belsejében még ott maradt a viasz apró nyoma. Nem mostam ki. Nem azért, mert a múltat akartam őrizni, hanem mert tudtam, mennyit ér egyetlen elrejtett igazság, amikor mindenki más a hazugságot örökli.
Naiche felült a lovára. Julián a tető gerendájánál állt, én pedig a megmentett varrógép rozsdás kerekét tartottam a kezemben.
— Fernanda! — kiáltotta Naiche.
— Igen?
— Legközelebb, ha a csipkédet kergeted, nézz a kerítés mögé is.
Pícaro közben lenyelte a maradékot, Naiche pedig úgy nevetett, mintha a hegyek végre visszaadtak volna valamit a falunak.
A kezemben az ezüst gyűszű megcsillant, a varrógép kereke pedig újra megmozdult.




