4. RÉSZ — Anyám kitiltott a húgom esküvőjéről, pedig én fizettem a számlákat, aztán a menyasszony arca elsápadt

4. RÉSZ

A mondat után senki sem mozdult.

A kályhában papírdarabok feketedtek, a mennyezetről pedig egyetlen vízcsepp hullott Beatriz táskájára.

Arturo hátralépett.

– Én nem ismerem azt az embert.

– Ismered – mondta anyám.

Ez volt az első alkalom, hogy nem a lányára nézett, hanem rá.

Arturo arca megváltozott.

– Mit jelentsen ez?

Anyám a falnak támaszkodott.

– Azt, hogy holnap nem találkozhatsz vele.

– Miért?

– Mert ha beszél, mindent elveszítünk.

Sofía felé fordultam. A törött sarkú cipő még mindig a kezében lógott, a fehér szaténon sötét porfolt húzódott.

– Te tudtad, hogy Arturo kapcsolatban áll apám sofőrjével?

– Nem – zokogta. – Nem tudtam semmit.

Arturo most már anyámra meredt.

– Miről beszél?

Esteban elővette a telefonját.

– A sofőr, Rafael Ortega, azt mondta, Arturo három éve felkereste. Egy régi tartozásról beszélt neki.

– Hazugság – vágta rá Arturo.

– Azt is állítja, hogy te kérted meg: segíts megszerezni a birtok tulajdonjogát Sofía házasságán keresztül.

Sofía úgy nézett a vőlegényére, mintha most látná először.

– Arturo?

– Ez nevetséges – mondta a férfi. – Én szeretlek.

– Akkor miért kérdezted meg tőle, hogyan lehet egy örökségi vitát házassági szerződéssel lezárni? – kérdeztem.

Arturo tekintete megkeményedett.

– Mert a családod kaotikus. Valakinek gondolnia kellett a jövőre.

– A te jövődre – mondta Sofía.

A birtokon másnap délelőtt már ötszáz vendég gyülekezett. A kertben fehér vászontetők feszültek, a szökőkút mellett narancsvirág illata szállt, és a zenészek úgy hangolták a hegedűket, mintha semmi sem történt volna.

Én a hátsó folyosón álltam Daniel mellett. Nem akartam odamenni. Nem azért, mert anyám megtiltotta, hanem mert hirtelen megértettem: Sofía nem ugyanarra az esküvőre érkezett, amelyet ő elképzelt.

– Bejössz velem? – kérdezte Daniel.

– Igen. De nem a szertartás miatt.

Esteban közben Rafael Ortegát a régi könyvtárba vitte. Az idős férfi bottal járt, a kabátja zsebéből egy összekarcolt ezüstmedál kandikált elő.

– Apád nem külföldre küldött – mondta nekem. – Én menekültem. Anyád azt mondta, ha beszélek, Sofía fizet az apja hibáiért.

– Milyen hibáért?

Rafael a kezében tartott iratra mutatott.

– Apád nemcsak rád hagyta a birtokot. Azt is tudta, hogy anyád sikkaszt. Azért nem jelentette fel, mert félt, hogy a család széthullik. A halála előtt azonban megváltoztatta a végrendeletét.

– Miért?

– Mert rájött, hogy anyád nem Sofíát védi. Hanem magát.

Rafael elmondta, hogy apám halála előtti éjszakán látta anyámat a dolgozószobában. Nem pénzt keresett. Egyetlen iratot próbált eltüntetni: a házassági megállapodást, amely szerint Sofía házassága után Arturo részesedést kapott volna a birtokból.

A szertartás elkezdődött.

Sofía lassan végigment a kavicsos ösvényen. A vendégek felálltak. Anyám az első sorban ült, két kézzel szorítva a táskáját. Arturo az oltárnál várta, de amikor meglátta Rafaelt a kert végén, megmerevedett.

– Ne merj idejönni! – kiáltotta.

A zenészek elhallgattak.

Ötszáz ember fordult hátra.

Rafael a botjára támaszkodva lépett előre.

– A lányodnak joga van tudni, kihez készül hozzámenni.

Arturo leugrott az emelvényről.

– Ez egy családi ügy.

– Nem – felelte Rafael. – Ez üzlet volt. Te meg akartad szerezni a birtokot, anyád pedig eladta neked a saját lányát.

Sofía kezéből kiesett a csokor. A fehér rózsák szétszóródtak a kavicson.

– Arturo, mondd, hogy hazudik.

A férfi az anyjára nézett.

– Vidd ki innen! – suttogta anyám.

– Te tudtad? – kérdezte Sofía.

– Mindent érted tettem.

– Nem értem – mondta Sofía. – Magadért.

Arturo ekkor elővette a zsebéből a házassági szerződést.

– Ha ezt nem írja alá ma, az egész esküvő értelmetlen. A birtok akkor is az enyém lesz, csak hosszabb úton.

A vendégek között felhördülés futott végig.

Sofía rám nézett. A szemfestéke elmaszatolódott, de a hangja tiszta maradt.

– Mariana, te tudtál erről?

– Ma tudtam meg mindent.

– És mégis eljöttél.

– Nem azért, hogy tönkretegyem a napodat. Azért, hogy ne írj alá valamit, amit soha nem olvastál el.

Anyám hirtelen odalépett Arturohoz, és kitépte kezéből a szerződést.

– Te azt mondtad, csak a pénz kell a vállalkozásod megmentéséhez!

– A pénz kevés lett volna – felelte Arturo. – A birtok kellett.

Sofía ekkor levette a fátylát. Nem tépte le, nem dobta a földre. Gondosan összehajtotta, majd a kezébe adta az egyik koszorúslánynak.

– Az esküvőnek vége – mondta.

Arturo elkapta a karját.

– Nem hagyhatsz itt ötszáz ember előtt!

Sofía kiszabadította magát.

– Te hagytál itt engem, mielőtt még kimondtad volna az igent.

Anyám sírva fordult hozzám.

– Mariana, kérlek. Ha ezt nyilvánosságra hozod, mindent elveszítek.

– Már elvetted tőlem, amit apa rám hagyott.

– Én csak meg akartam óvni Sofíát.

– Attól, hogy megtudja az igazat?

Anyám a lányára nézett, de Sofía nem ment oda hozzá.

Esteban előrelépett a viaszpecsétes levéllel.

– A tulajdonjogot ma átvezetjük Mariana nevére. A közös számla megszűnik. A birtok bevételeiből Sofía kapja meg azt az összeget, amelyet bizonyíthatóan az esküvőre költöttek. A többi visszakerül az örökséghez.

– És én? – kérdezte anyám.

– Maga nem kap többet abból, amit nem maga teremtett meg – feleltem.

Ez nem volt győzelemnek érződő mondat. Inkább egy hosszú, fájdalmas műtét első vágása volt.

A vendégek lassan szétszéledtek. A zenészek becsomagolták a hangszereiket, a pincérek pedig leszedték a poharakat. A félkész tortán a marcipánból formázott két galamb egymás felé fordult, miközben körülöttük kiürült a terem.

Sofía a régi könyvtárban ült, a cipőjét levette, és mezítláb állt a szőnyegen.

– Utálsz? – kérdezte.

– Nem.

– De én is elhittem, amit anya mondott.

– Igen.

– És mégis itt vagy.

– Mert attól, hogy hibáztál, nem lettél az ellenségem.

Sofía sokáig nézte a kezét.

– Nem akarom megtartani a pénzt, amit anya lopott el.

– Nem is kell. Esteban külön számlára teszi. A te nevedre, de csak akkor férsz hozzá, ha te döntesz róla.

– És a birtok?

– A birtok marad. Nem azért, mert apa így akarta, hanem mert most már tudom, mire való.

– Mire?

A folyosóról behallatszott Beatriz hangja, amint a pincérekkel egyeztetett. Az asszony fia hónapok óta munka nélkül volt; Daniel másnap állást ajánlott neki a vállalatánál, olyan feltételekkel, amelyeket senki nem használhatott fenyegetésre.

– Arra, hogy ne kelljen többé senkinek könyörögnie azért, hogy a saját életét élhesse – mondtam.

Sofía elmosolyodott, de nem volt benne semmi ünnepi.

– Akkor mit kezdünk az ötszáz vendégre rendelt vacsorával?

Lenéztem a kezemben tartott rézszínű hajtűre. A próbanap óta végig nálam maradt.

– Meghívjuk azokat, akiket anyád soha nem ültetett volna egy asztalhoz.

Aznap este a lakodalmi vacsorát nem töröltük. A pincérek a környékbeli dolgozókat, a birtok alkalmazottait, Beatriz családját és a vendégek közül azokat ültették le, akik nem akartak tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Anyám nem jött le közénk.

Arturo sem.

Sofía a torta előtt megállt, és nem vágta fel. Előbb Estebanhez fordult.

– Holnap szeretném elolvasni apám teljes végrendeletét.

– Ott leszek.

Aztán rám nézett.

– Te is?

– Igen.

Nem öleltük meg egymást azonnal. Túl sok év állt közöttünk, és egyikünk sem akarta egyetlen mozdulattal letagadni.

Csak leültünk egymás mellé a hosszú asztalnál.

Sofía a tányérja szélére tette a törött sarkú cipőt, én pedig a réz hajtűt az apám levele mellé.

A birtok nagytermében ekkor Rafael felemelte a poharát.

– A menyasszonyra – mondta.

Sofía keserűen felnevetett.

– Ma már nem vagyok menyasszony.

Rafael rám nézett, aztán visszafordult hozzá.

– Akkor arra a nőre, aki ma először választott magának életet.

Sofía nem koccintott.

Felállt, odament a zenészekhez, és az asztalon hagyott házassági szerződésre helyezte a letört cipősarkat.

– Ezt pedig vigye el az, aki ilyen magasan akart járni – mondta.

Az ajtóban megjelent anyám. Nem szólt. Csak a szerződést nézte, amelyet már senki sem írt alá.

Sofía felé fordult.

– Anya, holnap elkísérlek Estebanhez. Nem azért, hogy megmentsalak.

Anyám arca megremegett.

– Hanem miért?

– Hogy végre te mondd el neki, hová lett a többi pénz.

A nagyteremben mindenki elhallgatott.

Anyám lenézett a letört cipősarokra. Aztán lassan levette a válláról a táskáját, és az asztalra tette.

– Van még egy számla – mondta. – Apád nevén.

Esteban odalépett.

– Hol?

Anyám rám nézett.

– A helyen, ahová a halála előtti éjszakán elrejtette a végső levelét.

A kezem megfeszült az apám viaszpecsétes irata fölött.

– És mi van abban a levélben?

Anyám a réz hajtűre pillantott, amelyet Sofía készülő frizurájához választottam.

– Nem a birtokról szól – mondta. – Hanem arról, miért hagyta rád az egészet egyetlen feltétellel.

Rafael ekkor eloltotta a nagyterem utolsó égő gyertyáját, és az apám levele mellett csak a hajtű rézszínű csillogása maradt.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью