4. RÉSZ
A mondat után senki sem mozdult.
A kályhában papírdarabok feketedtek, a mennyezetről pedig egyetlen vízcsepp hullott Beatriz táskájára.
Arturo hátralépett.
– Én nem ismerem azt az embert.
– Ismered – mondta anyám.
Ez volt az első alkalom, hogy nem a lányára nézett, hanem rá.
Arturo arca megváltozott.
– Mit jelentsen ez?
Anyám a falnak támaszkodott.
– Azt, hogy holnap nem találkozhatsz vele.
– Miért?
– Mert ha beszél, mindent elveszítünk.
Sofía felé fordultam. A törött sarkú cipő még mindig a kezében lógott, a fehér szaténon sötét porfolt húzódott.
– Te tudtad, hogy Arturo kapcsolatban áll apám sofőrjével?
– Nem – zokogta. – Nem tudtam semmit.
Arturo most már anyámra meredt.
– Miről beszél?
Esteban elővette a telefonját.
– A sofőr, Rafael Ortega, azt mondta, Arturo három éve felkereste. Egy régi tartozásról beszélt neki.
– Hazugság – vágta rá Arturo.
– Azt is állítja, hogy te kérted meg: segíts megszerezni a birtok tulajdonjogát Sofía házasságán keresztül.
Sofía úgy nézett a vőlegényére, mintha most látná először.
– Arturo?
– Ez nevetséges – mondta a férfi. – Én szeretlek.
– Akkor miért kérdezted meg tőle, hogyan lehet egy örökségi vitát házassági szerződéssel lezárni? – kérdeztem.
Arturo tekintete megkeményedett.
– Mert a családod kaotikus. Valakinek gondolnia kellett a jövőre.
– A te jövődre – mondta Sofía.
A birtokon másnap délelőtt már ötszáz vendég gyülekezett. A kertben fehér vászontetők feszültek, a szökőkút mellett narancsvirág illata szállt, és a zenészek úgy hangolták a hegedűket, mintha semmi sem történt volna.
Én a hátsó folyosón álltam Daniel mellett. Nem akartam odamenni. Nem azért, mert anyám megtiltotta, hanem mert hirtelen megértettem: Sofía nem ugyanarra az esküvőre érkezett, amelyet ő elképzelt.
– Bejössz velem? – kérdezte Daniel.
– Igen. De nem a szertartás miatt.
Esteban közben Rafael Ortegát a régi könyvtárba vitte. Az idős férfi bottal járt, a kabátja zsebéből egy összekarcolt ezüstmedál kandikált elő.
– Apád nem külföldre küldött – mondta nekem. – Én menekültem. Anyád azt mondta, ha beszélek, Sofía fizet az apja hibáiért.
– Milyen hibáért?
Rafael a kezében tartott iratra mutatott.
– Apád nemcsak rád hagyta a birtokot. Azt is tudta, hogy anyád sikkaszt. Azért nem jelentette fel, mert félt, hogy a család széthullik. A halála előtt azonban megváltoztatta a végrendeletét.
– Miért?
– Mert rájött, hogy anyád nem Sofíát védi. Hanem magát.
Rafael elmondta, hogy apám halála előtti éjszakán látta anyámat a dolgozószobában. Nem pénzt keresett. Egyetlen iratot próbált eltüntetni: a házassági megállapodást, amely szerint Sofía házassága után Arturo részesedést kapott volna a birtokból.
A szertartás elkezdődött.
Sofía lassan végigment a kavicsos ösvényen. A vendégek felálltak. Anyám az első sorban ült, két kézzel szorítva a táskáját. Arturo az oltárnál várta, de amikor meglátta Rafaelt a kert végén, megmerevedett.
– Ne merj idejönni! – kiáltotta.
A zenészek elhallgattak.
Ötszáz ember fordult hátra.
Rafael a botjára támaszkodva lépett előre.
– A lányodnak joga van tudni, kihez készül hozzámenni.
Arturo leugrott az emelvényről.
– Ez egy családi ügy.
– Nem – felelte Rafael. – Ez üzlet volt. Te meg akartad szerezni a birtokot, anyád pedig eladta neked a saját lányát.
Sofía kezéből kiesett a csokor. A fehér rózsák szétszóródtak a kavicson.
– Arturo, mondd, hogy hazudik.
A férfi az anyjára nézett.
– Vidd ki innen! – suttogta anyám.
– Te tudtad? – kérdezte Sofía.
– Mindent érted tettem.
– Nem értem – mondta Sofía. – Magadért.
Arturo ekkor elővette a zsebéből a házassági szerződést.
– Ha ezt nem írja alá ma, az egész esküvő értelmetlen. A birtok akkor is az enyém lesz, csak hosszabb úton.
A vendégek között felhördülés futott végig.
Sofía rám nézett. A szemfestéke elmaszatolódott, de a hangja tiszta maradt.
– Mariana, te tudtál erről?
– Ma tudtam meg mindent.
– És mégis eljöttél.
– Nem azért, hogy tönkretegyem a napodat. Azért, hogy ne írj alá valamit, amit soha nem olvastál el.
Anyám hirtelen odalépett Arturohoz, és kitépte kezéből a szerződést.
– Te azt mondtad, csak a pénz kell a vállalkozásod megmentéséhez!
– A pénz kevés lett volna – felelte Arturo. – A birtok kellett.
Sofía ekkor levette a fátylát. Nem tépte le, nem dobta a földre. Gondosan összehajtotta, majd a kezébe adta az egyik koszorúslánynak.
– Az esküvőnek vége – mondta.
Arturo elkapta a karját.
– Nem hagyhatsz itt ötszáz ember előtt!
Sofía kiszabadította magát.
– Te hagytál itt engem, mielőtt még kimondtad volna az igent.
Anyám sírva fordult hozzám.
– Mariana, kérlek. Ha ezt nyilvánosságra hozod, mindent elveszítek.
– Már elvetted tőlem, amit apa rám hagyott.
– Én csak meg akartam óvni Sofíát.
– Attól, hogy megtudja az igazat?
Anyám a lányára nézett, de Sofía nem ment oda hozzá.
Esteban előrelépett a viaszpecsétes levéllel.
– A tulajdonjogot ma átvezetjük Mariana nevére. A közös számla megszűnik. A birtok bevételeiből Sofía kapja meg azt az összeget, amelyet bizonyíthatóan az esküvőre költöttek. A többi visszakerül az örökséghez.
– És én? – kérdezte anyám.
– Maga nem kap többet abból, amit nem maga teremtett meg – feleltem.
Ez nem volt győzelemnek érződő mondat. Inkább egy hosszú, fájdalmas műtét első vágása volt.
A vendégek lassan szétszéledtek. A zenészek becsomagolták a hangszereiket, a pincérek pedig leszedték a poharakat. A félkész tortán a marcipánból formázott két galamb egymás felé fordult, miközben körülöttük kiürült a terem.
Sofía a régi könyvtárban ült, a cipőjét levette, és mezítláb állt a szőnyegen.
– Utálsz? – kérdezte.
– Nem.
– De én is elhittem, amit anya mondott.
– Igen.
– És mégis itt vagy.
– Mert attól, hogy hibáztál, nem lettél az ellenségem.
Sofía sokáig nézte a kezét.
– Nem akarom megtartani a pénzt, amit anya lopott el.
– Nem is kell. Esteban külön számlára teszi. A te nevedre, de csak akkor férsz hozzá, ha te döntesz róla.
– És a birtok?
– A birtok marad. Nem azért, mert apa így akarta, hanem mert most már tudom, mire való.
– Mire?
A folyosóról behallatszott Beatriz hangja, amint a pincérekkel egyeztetett. Az asszony fia hónapok óta munka nélkül volt; Daniel másnap állást ajánlott neki a vállalatánál, olyan feltételekkel, amelyeket senki nem használhatott fenyegetésre.
– Arra, hogy ne kelljen többé senkinek könyörögnie azért, hogy a saját életét élhesse – mondtam.
Sofía elmosolyodott, de nem volt benne semmi ünnepi.
– Akkor mit kezdünk az ötszáz vendégre rendelt vacsorával?
Lenéztem a kezemben tartott rézszínű hajtűre. A próbanap óta végig nálam maradt.
– Meghívjuk azokat, akiket anyád soha nem ültetett volna egy asztalhoz.
Aznap este a lakodalmi vacsorát nem töröltük. A pincérek a környékbeli dolgozókat, a birtok alkalmazottait, Beatriz családját és a vendégek közül azokat ültették le, akik nem akartak tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Anyám nem jött le közénk.
Arturo sem.
Sofía a torta előtt megállt, és nem vágta fel. Előbb Estebanhez fordult.
– Holnap szeretném elolvasni apám teljes végrendeletét.
– Ott leszek.
Aztán rám nézett.
– Te is?
– Igen.
Nem öleltük meg egymást azonnal. Túl sok év állt közöttünk, és egyikünk sem akarta egyetlen mozdulattal letagadni.
Csak leültünk egymás mellé a hosszú asztalnál.
Sofía a tányérja szélére tette a törött sarkú cipőt, én pedig a réz hajtűt az apám levele mellé.
A birtok nagytermében ekkor Rafael felemelte a poharát.
– A menyasszonyra – mondta.
Sofía keserűen felnevetett.
– Ma már nem vagyok menyasszony.
Rafael rám nézett, aztán visszafordult hozzá.
– Akkor arra a nőre, aki ma először választott magának életet.
Sofía nem koccintott.
Felállt, odament a zenészekhez, és az asztalon hagyott házassági szerződésre helyezte a letört cipősarkat.
– Ezt pedig vigye el az, aki ilyen magasan akart járni – mondta.
Az ajtóban megjelent anyám. Nem szólt. Csak a szerződést nézte, amelyet már senki sem írt alá.
Sofía felé fordult.
– Anya, holnap elkísérlek Estebanhez. Nem azért, hogy megmentsalak.
Anyám arca megremegett.
– Hanem miért?
– Hogy végre te mondd el neki, hová lett a többi pénz.
A nagyteremben mindenki elhallgatott.
Anyám lenézett a letört cipősarokra. Aztán lassan levette a válláról a táskáját, és az asztalra tette.
– Van még egy számla – mondta. – Apád nevén.
Esteban odalépett.
– Hol?
Anyám rám nézett.
– A helyen, ahová a halála előtti éjszakán elrejtette a végső levelét.
A kezem megfeszült az apám viaszpecsétes irata fölött.
– És mi van abban a levélben?
Anyám a réz hajtűre pillantott, amelyet Sofía készülő frizurájához választottam.
– Nem a birtokról szól – mondta. – Hanem arról, miért hagyta rád az egészet egyetlen feltétellel.
Rafael ekkor eloltotta a nagyterem utolsó égő gyertyáját, és az apám levele mellett csak a hajtű rézszínű csillogása maradt.
Missed the beginning?




