4. RÉSZ
A régi kavicsbánya felé vezető út keskeny volt és kátyús. Az eső egész délután verte a szélvédőt, a lapátok pedig úgy csikorogtak az üvegen, mintha valaki körömmel kaparná a fémet.
Ruth mellettem ült. Samuel a hátsó ülésen szorította a sapkáját. Kayla vezette az autót, mert én a telefonomon a kórházból kapott helymeghatározást figyeltem.
– Ki vitte el a dobozt? – kérdeztem.
– Az ápolónő csak annyit látott, hogy férfi volt – felelte Kayla. – Barna kabát, sántított.
Samuel lehunyta a szemét.
– Wade emberei közül egyik sem sántított.
– Harper? – kérdezte Ruth.
– Ő sem.
A helymeghatározási pont hirtelen megállt a bányagödör szélén.
Ugyanakkor egy másik telefon is felvillant a kijelzőn. Travis Cainé.
A szám nem szerepelt a névjegyzékében, de az üzenet rövid volt: „Ne gyere apám után. A doboz nálam van.”
– Hazudik? – kérdezte Ruth.
– Nem tudom.
Újabb üzenet érkezett.
„Ha meg akarod tudni, mi történt Daniel Turnerrel, gyere egyedül a mérlegházhoz.”
– Ez csapda – mondta Kayla.
– Valószínűleg.
– Akkor miért megy oda?
Ránéztem a bányagödör sötét vízére.
– Mert hat éve mindenki arra várt, hogy valaki más tegye meg az első lépést.
A mérlegház rozsdás fémdoboza mellett Travis állt. Az arcán friss vágás húzódott, a zakója sáros volt, egyik kezében pedig egy keskeny, olajfoltos faládát tartott.
– Hol van Wade? – kérdeztem.
– Nem tudom.
– Harper?
– Azt hiszem, elmentek egymásért.
– Mit jelent ez?
Travis felém nyújtotta a ládát.
– Apám azt hitte, az anyádnál van. Amikor ma elmentem érte, rátámadtam az ápolóra, és rájöttem, hogy rossz szobát nyitottam ki. Aztán megtaláltam a pincében.
– Miért segítesz?
Travis tekintete a sárba süllyedt cipőjére esett.
– Mert ma rájöttem, hogy ugyanazt csinálta velem, amit mindenkivel. Használt, aztán rám tolta a mocskot.
Nem vettem át tőle a ládát.
– Nyisd ki.
A fiú felpattintotta a fedelet. Belül apám barna bőrkötésű jegyzetfüzete, egy régi kulcs és egy összehajtott levél feküdt. A lap szélén vérbarnára száradt folt sötétlett.
A levél anyámnak szólt.
„Evelyn, ha ezt olvasod, nem tudtam visszajutni hozzád. Ne bízz Harperben. A kavicsbánya régi szivattyúházában van a bizonyíték, amelyet nem tudtak megtalálni.”
A kezem reszketni kezdett.
– Ez nem lehetett a baleset után – mondta Samuel. – Danielnek nem volt ideje írni.
– Talán előtte írta – felelte Ruth.
A levél alján azonban egy dátum állt. A halála napja. És alatta az apám kézjegye.
A szivattyúház ajtaja mögött penészszag és hideg várt ránk. A falon régi csövek futottak, a padlón összetört üvegek csillogtak. A rézszínű kulcs pontosan illett a sarokban álló fémszekrényhez.
A szekrényben nem pénz volt. Nem is újabb irat.
Egy kis, vászonba csavart tárgy feküdt benne.
Apám karórája.
A számlap betört, a mutatók három óra tizenhét percnél álltak meg. A hátlapba Daniel csak ennyit karcolt: „Nem az út volt a helyszín.”
Samuel térdre rogyott.
– Ezt a roncs mellett viselte.
– Akkor valaki elvette tőle – mondtam.
– Nem – felelte Travis. – Apám mutatta egyszer. Azt mondta, a bizonyítékot olyan helyre tette, ahol senki sem keresné.
– Te tudtál erről?
– Nem tudtam, mit jelent. Csak azt, hogy apám félt ettől az órától.
A ház előtt motor zúgott fel.
Harper lépett ki a ködből, kezében pisztollyal. Wade Cain mögötte állt, egyik kezét a vállára szorítva. Az öltönye sáros volt, az arca meg sem rezzent.
– Adják át a ládát – mondta Harper.
– Az ügynek vége – feleltem.
– Még el sem kezdődött.
Wade rám nézett.
– Nicole, maga azt hiszi, hogy az apja hős volt. Nem volt az. El akarta venni tőlem egy egész megye fejlődésének lehetőségét.
– Megölted.
– Elrontottam egy döntést.
– Hat évig hagytad, hogy mindenki balesetnek higgye.
– Ha akkor visszafordulok, csődbe megyek. Több száz család veszítette volna el a munkáját.
– Ezért anyámat is el akartad üldözni?
– Aki az utamba állt, azt el kellett mozdítani.
Travis ekkor előrelépett.
– És engem is felhasználtál.
Wade türelmetlenül intett.
– Te csak a fiam vagy.
– Nem. Tanú vagyok.
Wade keze megrándult. Harper felé fordult.
– Vidd el őket.
Harper fegyvere megemelkedett, de Samuel ekkor rávetette magát a karjára. A lövés a mennyezetbe csapódott, vakolat hullott ránk. Ruth elkapta a ládát, Kayla pedig a falon lévő vészjelzőhöz rohant.
A bányatelep régi szirénája felordított.
A hang eljutott a főútra, ahol már vártak a megyei nyomozók és az állami hatóság emberei, akiket Ruth még a parkolóból értesített. Nem volt több sötét folyosó, amely elnyelte volna a történteket.
Harper a földre került, Wade pedig a szivattyúház falának támaszkodott. Amikor meglátta az apám óráját a kezemben, a tekintete megtört.
– Daniel elrejtette? – kérdezte.
– Nem. Te rejtetted el.
– Nem tudod bizonyítani.
Ruth felemelte a jegyzetfüzetet.
– A könyvelési oldalak között ott van az a nap. Wade pénzt utalt a vontatónak, Harper pedig aláírta a helyszín megváltoztatását. Az eredeti oldalakat Daniel kézzel számozta.
Wade lehunyta a szemét.
– Honnan tudta, hogy eljön ez a nap?
– Mert jobban ismert titeket, mint ti saját magatokat – feleltem.
A kórházba hajnal előtt értem vissza. Anyám ébren várt, a válla még mindig rögzítőben volt. Az ágy melletti széken ott feküdt az a kifakult kötény, amelyet a támadás előtt viselt.
– Megtaláltad? – kérdezte.
Az órát a tenyerébe tettem.
Anyám sokáig nem szólt. Aztán az ujjával végigsimított a repedt üvegen.
– Azt hittem, apád egyszerűen nem jutott haza.
– Ő hazafelé indult. Csak valaki más döntötte el, hol érjen véget az út.
– Travis is beszélt?
– Igen.
– A fiú nem olyan, mint az apja.
– Ma ezt bizonyítania kellett.
Anyám rám nézett.
– Mi lesz az étteremmel?
– Nem tudom.
– Akkor holnap kinyitjuk.
– Anya, alig tudsz állni.
– A pult mögött ülni is lehet.
Délben már a dinerben voltunk. A rézcsengő újra megszólalt, amikor Samuel belépett. Mögötte Kayla érkezett, majd Ruth. A tegnapi vendégek közül néhányan az ajtóban álltak, szégyenkezve, kezükben süteményes dobozokkal.
Az egyik férfi, aki végignézte anyám elesését, levette a sapkáját.
– Sajnálom, Evelyn.
Anyám ránézett.
– Akkor ülj le. A kávé kihűl.
Nem bocsátott meg mindent. De adott neki egy széket, és ez több volt, mint amit sokan megérdemeltek.
Travis órákkal később jött. Nem viselt zakót. A kezében egy lezárt iratcsomó volt.
– Ez Cain Realty belső könyvelése – mondta. – Minden olyan család neve benne van, akit az apám kényszerített eladásra.
– Miért adod nekem?
– Mert az apám azt akarta, hogy az ő nevén maradjon minden. Én pedig nem akarom tovább vinni.
– Tudod, mit jelent ez számodra?
– Igen.
– Elveszíthetsz mindent.
Travis anyámra nézett, aztán a repedt órára a pulton.
– Már elveszítettem. Csak ma vettem észre.
Aznap este nem a pénztárgépet számoltuk meg, hanem az apám jegyzetfüzetének üres lapjait. Az utolsó oldalon egyetlen sor maradt, amelyet senki sem vett észre, amíg Ruth az ablak mellé nem tartotta a papírt.
„Aki egyszer kimondja az igazat, annak a neve többé nem marad az út szélén.”
Anyám végigolvasta, majd a kávéfoltos kötény zsebébe csúsztatta az apám óráját.
A rézcsengő fölött lassan megmozdult a levegő, és a mutatók három óra tizenhét percnél álltak — pontosan ott, ahol Daniel Turner utolsó útja véget ért.
Missed the beginning?




