4. RÉSZ — Anyám saját éttermében zuhant a földre, a seriff pedig balesetnek nevezte — aztán a támadó mosolya eltűnt

4. RÉSZ

A régi kavicsbánya felé vezető út keskeny volt és kátyús. Az eső egész délután verte a szélvédőt, a lapátok pedig úgy csikorogtak az üvegen, mintha valaki körömmel kaparná a fémet.

Ruth mellettem ült. Samuel a hátsó ülésen szorította a sapkáját. Kayla vezette az autót, mert én a telefonomon a kórházból kapott helymeghatározást figyeltem.

– Ki vitte el a dobozt? – kérdeztem.

– Az ápolónő csak annyit látott, hogy férfi volt – felelte Kayla. – Barna kabát, sántított.

Samuel lehunyta a szemét.

– Wade emberei közül egyik sem sántított.

– Harper? – kérdezte Ruth.

– Ő sem.

A helymeghatározási pont hirtelen megállt a bányagödör szélén.

Ugyanakkor egy másik telefon is felvillant a kijelzőn. Travis Cainé.

A szám nem szerepelt a névjegyzékében, de az üzenet rövid volt: „Ne gyere apám után. A doboz nálam van.”

– Hazudik? – kérdezte Ruth.

– Nem tudom.

Újabb üzenet érkezett.

„Ha meg akarod tudni, mi történt Daniel Turnerrel, gyere egyedül a mérlegházhoz.”

– Ez csapda – mondta Kayla.

– Valószínűleg.

– Akkor miért megy oda?

Ránéztem a bányagödör sötét vízére.

– Mert hat éve mindenki arra várt, hogy valaki más tegye meg az első lépést.

A mérlegház rozsdás fémdoboza mellett Travis állt. Az arcán friss vágás húzódott, a zakója sáros volt, egyik kezében pedig egy keskeny, olajfoltos faládát tartott.

– Hol van Wade? – kérdeztem.

– Nem tudom.

– Harper?

– Azt hiszem, elmentek egymásért.

– Mit jelent ez?

Travis felém nyújtotta a ládát.

– Apám azt hitte, az anyádnál van. Amikor ma elmentem érte, rátámadtam az ápolóra, és rájöttem, hogy rossz szobát nyitottam ki. Aztán megtaláltam a pincében.

– Miért segítesz?

Travis tekintete a sárba süllyedt cipőjére esett.

– Mert ma rájöttem, hogy ugyanazt csinálta velem, amit mindenkivel. Használt, aztán rám tolta a mocskot.

Nem vettem át tőle a ládát.

– Nyisd ki.

A fiú felpattintotta a fedelet. Belül apám barna bőrkötésű jegyzetfüzete, egy régi kulcs és egy összehajtott levél feküdt. A lap szélén vérbarnára száradt folt sötétlett.

A levél anyámnak szólt.

„Evelyn, ha ezt olvasod, nem tudtam visszajutni hozzád. Ne bízz Harperben. A kavicsbánya régi szivattyúházában van a bizonyíték, amelyet nem tudtak megtalálni.”

A kezem reszketni kezdett.

– Ez nem lehetett a baleset után – mondta Samuel. – Danielnek nem volt ideje írni.

– Talán előtte írta – felelte Ruth.

A levél alján azonban egy dátum állt. A halála napja. És alatta az apám kézjegye.

A szivattyúház ajtaja mögött penészszag és hideg várt ránk. A falon régi csövek futottak, a padlón összetört üvegek csillogtak. A rézszínű kulcs pontosan illett a sarokban álló fémszekrényhez.

A szekrényben nem pénz volt. Nem is újabb irat.

Egy kis, vászonba csavart tárgy feküdt benne.

Apám karórája.

A számlap betört, a mutatók három óra tizenhét percnél álltak meg. A hátlapba Daniel csak ennyit karcolt: „Nem az út volt a helyszín.”

Samuel térdre rogyott.

– Ezt a roncs mellett viselte.

– Akkor valaki elvette tőle – mondtam.

– Nem – felelte Travis. – Apám mutatta egyszer. Azt mondta, a bizonyítékot olyan helyre tette, ahol senki sem keresné.

– Te tudtál erről?

– Nem tudtam, mit jelent. Csak azt, hogy apám félt ettől az órától.

A ház előtt motor zúgott fel.

Harper lépett ki a ködből, kezében pisztollyal. Wade Cain mögötte állt, egyik kezét a vállára szorítva. Az öltönye sáros volt, az arca meg sem rezzent.

– Adják át a ládát – mondta Harper.

– Az ügynek vége – feleltem.

– Még el sem kezdődött.

Wade rám nézett.

– Nicole, maga azt hiszi, hogy az apja hős volt. Nem volt az. El akarta venni tőlem egy egész megye fejlődésének lehetőségét.

– Megölted.

– Elrontottam egy döntést.

– Hat évig hagytad, hogy mindenki balesetnek higgye.

– Ha akkor visszafordulok, csődbe megyek. Több száz család veszítette volna el a munkáját.

– Ezért anyámat is el akartad üldözni?

– Aki az utamba állt, azt el kellett mozdítani.

Travis ekkor előrelépett.

– És engem is felhasználtál.

Wade türelmetlenül intett.

– Te csak a fiam vagy.

– Nem. Tanú vagyok.

Wade keze megrándult. Harper felé fordult.

– Vidd el őket.

Harper fegyvere megemelkedett, de Samuel ekkor rávetette magát a karjára. A lövés a mennyezetbe csapódott, vakolat hullott ránk. Ruth elkapta a ládát, Kayla pedig a falon lévő vészjelzőhöz rohant.

A bányatelep régi szirénája felordított.

A hang eljutott a főútra, ahol már vártak a megyei nyomozók és az állami hatóság emberei, akiket Ruth még a parkolóból értesített. Nem volt több sötét folyosó, amely elnyelte volna a történteket.

Harper a földre került, Wade pedig a szivattyúház falának támaszkodott. Amikor meglátta az apám óráját a kezemben, a tekintete megtört.

– Daniel elrejtette? – kérdezte.

– Nem. Te rejtetted el.

– Nem tudod bizonyítani.

Ruth felemelte a jegyzetfüzetet.

– A könyvelési oldalak között ott van az a nap. Wade pénzt utalt a vontatónak, Harper pedig aláírta a helyszín megváltoztatását. Az eredeti oldalakat Daniel kézzel számozta.

Wade lehunyta a szemét.

– Honnan tudta, hogy eljön ez a nap?

– Mert jobban ismert titeket, mint ti saját magatokat – feleltem.

A kórházba hajnal előtt értem vissza. Anyám ébren várt, a válla még mindig rögzítőben volt. Az ágy melletti széken ott feküdt az a kifakult kötény, amelyet a támadás előtt viselt.

– Megtaláltad? – kérdezte.

Az órát a tenyerébe tettem.

Anyám sokáig nem szólt. Aztán az ujjával végigsimított a repedt üvegen.

– Azt hittem, apád egyszerűen nem jutott haza.

– Ő hazafelé indult. Csak valaki más döntötte el, hol érjen véget az út.

– Travis is beszélt?

– Igen.

– A fiú nem olyan, mint az apja.

– Ma ezt bizonyítania kellett.

Anyám rám nézett.

– Mi lesz az étteremmel?

– Nem tudom.

– Akkor holnap kinyitjuk.

– Anya, alig tudsz állni.

– A pult mögött ülni is lehet.

Délben már a dinerben voltunk. A rézcsengő újra megszólalt, amikor Samuel belépett. Mögötte Kayla érkezett, majd Ruth. A tegnapi vendégek közül néhányan az ajtóban álltak, szégyenkezve, kezükben süteményes dobozokkal.

Az egyik férfi, aki végignézte anyám elesését, levette a sapkáját.

– Sajnálom, Evelyn.

Anyám ránézett.

– Akkor ülj le. A kávé kihűl.

Nem bocsátott meg mindent. De adott neki egy széket, és ez több volt, mint amit sokan megérdemeltek.

Travis órákkal később jött. Nem viselt zakót. A kezében egy lezárt iratcsomó volt.

– Ez Cain Realty belső könyvelése – mondta. – Minden olyan család neve benne van, akit az apám kényszerített eladásra.

– Miért adod nekem?

– Mert az apám azt akarta, hogy az ő nevén maradjon minden. Én pedig nem akarom tovább vinni.

– Tudod, mit jelent ez számodra?

– Igen.

– Elveszíthetsz mindent.

Travis anyámra nézett, aztán a repedt órára a pulton.

– Már elveszítettem. Csak ma vettem észre.

Aznap este nem a pénztárgépet számoltuk meg, hanem az apám jegyzetfüzetének üres lapjait. Az utolsó oldalon egyetlen sor maradt, amelyet senki sem vett észre, amíg Ruth az ablak mellé nem tartotta a papírt.

„Aki egyszer kimondja az igazat, annak a neve többé nem marad az út szélén.”

Anyám végigolvasta, majd a kávéfoltos kötény zsebébe csúsztatta az apám óráját.

A rézcsengő fölött lassan megmozdult a levegő, és a mutatók három óra tizenhét percnél álltak — pontosan ott, ahol Daniel Turner utolsó útja véget ért.

Missed the beginning?

← Read the story from part one

Оцените статью